Folytatódik a kalandozás Veréb gyerekkorában. Ismét az iskolai évei vannak terítéken, és az első nagy szerelem, na meg hogy mi mindent is tesz meg azért, hogy felhívja magára a szeretett fiú figyelmét...
Közben pedig pályázatos híreim is vannak: a múlt héten megkaptam az értesítőt, hogy a Sins átjutott a második fordulón is! Nagyon boldog vagyok, és most még izgatottabban várom, mi lesz a verseny vége :) És elhatároztam, hogy ha már így alakult, akkor ezt a jó hírt itt, a blogon is megünneplem, és megmutatom végre a Sins fülszövegét és az Abeth által készített, csodálatos borítót! Úgyhogy a héten később még jelentkezem ezekkel.
Addig pedig jó olvasást az új fejezethez!
Korhatár: -
TW: -
Veréb letörölte a homlokáról az izzadtságot, és letette a
dobverőket, ahogy Dávid bejelentette a szünetet. Elfáradt, és kicsit el is
szégyellte magát, hogy talán ez hallatszott, és miatta álltak le. Már hetek óta
készültek a március 15-ei ünnepségre, de az utolsó délután volt az egyetlen
lehetőségük tényleg a tornateremben gyakorolni. És ezt maximálisan ki akarták
használni.
Csak egy pillanatra volt képes magával foglalkozni, arra
gondolni, hogy neki is pihennie kéne, de közben máris Patrik után kutatva fésülte
át tekintetével a tornatermet. Még éppen elcsípte a szőkésbarna lófarok
libbenését, mielőtt az eltűnt volna az udvar felé vezető folyosón.
Veréb legszívesebben utána rohant volna, de volt annyi esze,
hogy a helyén maradjon még egy kicsit, lábával türelmetlenül dobolt a földön,
miközben azt latolgatta, mennyit kéne még várnia, hogy ne legyen gyanús. A
szünet végéig sem húzhatta az időt, mégis...
A gondolatai veszettül kergették egymást, és végül két
percig sem bírt a helyén maradni, sietős léptekkel indult meg a tornaterem
másik kijárata felé, mintha a vécét célozná meg. Valójában viszont a folyosók
szövevényes kanyarulatait úgy válogatta meg, hogy nemsokára ő is az udvarra
vezető ajtóban állt, annak üvegén át figyelhette Patrikot. A fiú a málló vakolatú
falnak vetve a hátát előhúzott egy cigisdobozt a zsebéből, a ruháit cibáló
széltől a markával védte az öngyújtó apró lángját, majd teljes átéléssel fújta
ki a füstöt.
Veréb még soha nem látta korábban azt a kifejezést Patrik
arcán, és egészen elbűvölte. Mintha a kemény külső mögött rejlő, érző lélek
tekintett volna ki egy pillanatra, hogy kisimítsa a markáns vonásokat,
megrogyassza az izmos vállakat.
Annyi ideig fogta vissza magát, és annyira vonzotta az a
fiú, aki mintha egy teljesen másik ember lett volna abban a pillanatban, hogy
valami elszakadt benne. Keze önkéntelenül, egy mindent felülíró belső hangnak
engedelmeskedve lökte ki az ajtót, lábai gondolkodás nélkül vitték előre,
közelebb Patrikhoz.
A szíve hevesen vert, és egészen megszédült, ahogy belegondolt
abba, hogy mit is csinál. A lábai megremegtek, és félt, hogy hülyét csinál
magából, ezért olyan távolságra vetette a hátát a falnak, ahonnan még
beszélgetni is kényelmetlen lett volna Patrikkal.
Nem mert megszólalni, inkább azt találgatta, Patrik mivel
fogja megtörni a csendet. Bármivel is, azt sejtette, hogy kénytelen lesz
hazudni. Úgy képzelte, valószínűleg azzal fogják kezdeni, mit keres odakint?
Azt mégsem mondhatta, hogy meghalna csak azért, hogy Patrik hangját hallja,
pláne, ha hozzá beszélt. Inkább... levegőzni akart. Kicsit lehűteni a fejét. Ez
elég meggyőzően hangzott, hiszen az időjárás márciushoz képest kegyetlen volt,
és minden volt, csak meleg nem. Veréb ruhái alá úgy bújt be a hűvös szél,
mintha semmi sem lett volna rajta, a haját minduntalan a szemébe fújta. Azóta
nem volt hajlandó fodrászhoz menni, hogy elkezdte a gimnáziumot, de ennyi nem
volt elég, hogy megbánja a döntését.
– Most be fogsz köpni? – kérdezte Patrik nemtörődöm hangon.
Veréb addig küzdött egy makacsul szeméhez tapadó tinccsel, míg végre a fiúra
tudott nézni. A barna szemek őt méregették, amitől a hideg ellenére elöntötte a
forróság, irigykedett a szélre, amiért az ellopta a füstgomolyagot, amit Patrik
felé fújt.
– Nem.
Alig volt képes megszólalni, és még így is az az érzése
támadt, hogy a hangját elhagyta valahol, nem tudta eldönteni, Patrik
meghallotta-e egyáltalán a válaszát. Biztonságból tagadóan megcsóválta a fejét,
hogy valamilyen úton biztos eljusson a felelet a fiúhoz.
– Akkor miért vagy itt?
Végre egy kérdés, amire készült, amire számított. Annyi erőt
tudott meríteni belőle, hogy egy lépéssel közelebb oldalazott Patrikhoz, hogy
biztosra menjen, az hallani is fogja a válaszát, hiszen ezt nem fogja tudni egy
kis fejrázással elintézni. Innen már érezte a cigaretta szagát, de az
egyáltalán nem olyan idilli volt, mint amire számított: könnybe lábadt tőle a
szeme, köhögés kezdte fojtogatni a torkát.
Pedig a látvány, ahogy a keskeny ajkakból előtört a füst...
úgy vonzotta, mint molyt a fény. Legszívesebben odahajolt volna, hogy
megérintse, megkóstolja. Érezni akarta a nyelvén, a tüdejében, a szíve mélyén.
A szőkésbarna szemöldök várakozón emelkedett a magasba,
amitől zavarba jött, úgy kellett az emlékezete mélyéről összekaparnia, mi is
volt a kérdés, olyan messzire került már tőle gondolatban.
– Én... azt akartam megkérdezni, hogy mit szívsz.
Patrik erre úgy mérte végig, mintha még soha korábban nem
látta volna. Veréb térdei megremegtek attól, ahogy a szempár, amiért annyira
epekedett, elidőzött az arcán, majd lecsúszott a mellkasán, meg sem állt a
cipőjéig.
– Valami hülye neved van...
– Veréb – segítette ki készségesen Patrikot, de az csak a
homlokát ráncolta a válasz hallatán.
– Nem, inkább valami olyan, mint egy kopp-kopp vicc...
Verébből akaratlanul előtört a sóhaj. Soha, senki nem
szólította így a gimnáziumban, hogy lehet, hogy a fiú mégis pont erre
emlékezzen?
– Koppány – motyogta kelletlenül, és remélte, a szél
fütyülése ez alkalommal mellé áll, és elfedi a szavait, de Patriknak már fel is
ragyogott az arca a választól.
– Ez az! Elég hülye név.
Veréb lesütötte a tekintetét, és egy rakoncátlan tincsét
csavargatva törte a fejét, hogy sértődjön meg a kritikán, vagy nevessen a
viccen? Nem igazán tudta hova tenni ezt a megjegyzést, és ez bosszantotta.
Egyszerűbb megoldásnak tűnt, ha egyszerűen témát vált.
– Szóval mit szívsz?
– Mentolos Marlborot.
Veréb mosolyogva nézett fel. Talán csak túl komolyan vette
az előbbit, és most viszonozhatná a heccelődést. Biztos volt benne, hogy
Patriknak van humora, még ha nem is beszélt vele ilyen direkt módon sosem,
hiszen a barátaival rengeteget nevetgéltek.
– Az elég lányos, nem?
Ahogy Patrik homlokán elmélyültek a ráncok, azt kívánta, bár
visszacsinálhatná. Vagy ha nem, legalább kapná fel a szél, hogy aztán olyan
messze dobja le, ahol már senki nem is hallott soha Szegedről, és teljesen új
életet kezdhet a szégyenfolt nélkül...
– Az anyámtól csórtam – tudta le Patrik ennyivel a
megjegyzést, és egy utolsó, ingerült füstpamacs útjára bocsájtása után el is
nyomta a cigit a falon. Veréb kővé dermedve figyelte, ahogy a csikk a csatorna
rácsos fedelén át a sötét mélybe zuhan, Patrik pedig, miután megszabadult a
bizonyítéktól, egyszerűen visszasétált az épületbe.
Veréb pedig a helyén maradt, nehogy úgy tűnjön, hogy a
társaság miatt jött ki. Fázósan maga köré fonta a karjait, de a mozdulat csak
kis részben szólt a ruháit tépő, hűvös szélnek. Leginkább azért csinálta, mert
egyben akarta tartani magát. Amint egyedül maradt, úgy érezte, bármelyik
pillanatban egyszerűen darabjaira hullik szét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése