El sem hiszem, de elérkeztünk az első flashback részhez!
Amikor eredetileg megírtam ezt a történetet (kézzel, két füzetbe), akkor még nem voltak benne a Veréb múltjára vonatkozó részek. De amikor elkezdtem begépelni, akkor úgy éreztem, hogy hiányzik belőle, honnan, hogyan is kezdődött Veréb és Boti kapcsolata, hogyan építették fel a közös otthonukat.
Így megszülettek a flashback részek, amik néhány részes tömörülésekben ágyazódtak be a történetbe.
Akkor nyilván roppant eredetinek gondoltam, hogy a két időbeli szál ellentétes érzelmi ívekre épül, és amíg a múltban a kapcsolatuk felépülését láthatjuk, addig a jelenben lassan tönkreteszik őket Veréb kötelességei... Ma már ott tartok, hogy több ilyen történetet is olvastam, de attól még mindig szeretem ezt a fajta felépítést.
Úgyhogy felkészülni, mert bébi Veréb irtó cuki, de nagyon szívszorító helyzetekbe is keveredik.
Korhatár: -
TW: -
Veréb egész eddigi életét egy városban élte le. Még áll a
kórház, ahol született, az óvodájában azóta is azt szajkózzák a dajkák, amit ő
is hallhatott tőlük százszor is: hogy ilyen rossz kölyökkel még soha életükben
nem találkoztak.
Veréb pedig talán el is hitte nekik, hogy úgysem tehet
semmit az ellen, hogy ő csak egy legyen a nevelhetetlen gyerekek hosszú
sorából, talán más indíttatása volt rá, nem is emlékszik igazán. De soha nem is
erőltette meg magát túlságosan, hogy kilépjen ebből a szerepből. Neki tökéletes
volt az úgy, hogy az óvodából kikerülve is csak a vézna fiú volt a hátsó
sorban, akit sosem szólítottak, mert úgysem tud semmit. Nem zavarta. Az jobban
érdekelte, hogy a többi gyerek szemében ő volt a bátor, aki felmászott az
iskola tetejére, de azért sosem keveredett akkora zűrbe, hogy a szülei ne
engedjék megnézni a kedvenc meséjét vagy fagyit nassolni vacsora után.
Átbukdácsolta az általános iskolát, és már nyolcadikos volt,
amikor a szülei elkezdtek azon aggódni, hogy a fiukból nem lesz senki. Jobb
ötletük nem lévén, nyílt napokra cipelték gimnáziumokba és szakközépiskolákba,
hogy eldönthesse, mit akar. Ő pedig a város egyik legnevesebb gimnáziumában
talált is valamit, ami tetszett neki, de az nem az oktatás színvonala volt.
Patrik készítette azt a filmet, amit levetítettek a nyílt
napon, de Veréb nem is emlékszik egyetlen képkockára sem belőle. Egyedül arra,
hogy tényleg rövid volt, túlságosan is. Kevés ideje volt rá, hogy büntetlenül
legeltethesse a pillantását Patrikon a sötétben, amíg mindenki azt hitte, a
vetítővászonra figyel. Nem is volt nehéz dolga, hiszen a fiú végig ott állt a
pódiumon, hogy biztosan mindenki tisztában legyen vele, kinek a műve a film.
Veréb szerint viszont sokkal művészibb volt az, ahogy a fények és árnyékok
táncoltak a fiú büszke arcvonásain.
Patrik egy elképesztően menő tizenhét éves volt Veréb
szemében. Haját lázadó módon hagyta hosszúra nőni, a szőkésbarna tincseket
összefogta a tarkóján, de markáns vonásaival, izmos felépítésével lehetetlenség
volt lánynak nézni. Mindig talpig feketét hordott, és szakállnak még csak
hírnökeként jelentkeztek az állán apró pihék, mégis hatalmas magabiztossággal
viselte őket.
Veréb abban a pillanatban ismerte fel, hogy meleg. És akkor
azt hitte, életében először szerelmes.
Akkor Verébnek elég volt ennyi, hogy tanulni kezdjen, és a
környezete lassan felfedezte, hogy nem teljesen hülye, csak borzalmasan lusta.
Nyolc év láblógatás után meggyűlt vele a baja, de annál nagyobb volt az öröm,
mikor megérkezett a levél, hogy felvették. A rangsor végén, de soha nem
kérdezte senki. Amúgy is sejthették a jegyeiből, ami rögtön visszaestek, amint
elérte a célját.
Attól a pillanattól, hogy megkezdte a kilencediket,
szenvedélyesen nyomozott egy végzős után, nem maradt ideje a jegyeivel törődni.
Kérdezősködéssel kiderítette Patrik teljes nevét, hogy a fiú a fizika osztályba
járt, amit Veréb nem is értett. Patriknak is rossz jegyei voltak, viszont
imádta a filmeket, a rendezést, a zenét. Gitározott az iskolai rendezvényeken,
és mindig ő csinálta a hangosítást. A tudós osztály helyett sokkal inkább el
tudta volna képzelni egy különc, művész lelkekből álló csoportban. Bár úgy
talán nem is lett volna annyira érdekes. Verébnek tetszett Patrik lázadása,
hogy a fiú fel merte vállalni a saját stílusát, a másságát.
És ez a nyomozásban is segítségére volt. Elég volt annyit
mondania, hogy az a darkos végzős, és máris rögtön mindenki tudta, kiről
beszél, és legalább néhány kérdésére választ tudtak adni.
Pár hét elegendő volt, hogy kiderítse a fiú órarendjét, így
mindig pontosan tudta, melyik folyosón kell lennie, ha egy lopott pillantást
akart vetni rá.
A félév vége közeledtével kezdte úgy érezni, hogy ennyi már
önmagában nem elég. Hiszen nap mint nap azt látta, ahogy Patrik másokkal
csacsog, nevetgél, legalább rájuk figyel vagy köszön nekik a folyosón. Veréb
ezerszer is eljátszott a gondolattal, hogy egyszer odamegy a fiúhoz
beszélgetni, de sosem volt képes összeszedni a bátorságot hozzá. Hiszen mit
mondhatna egyáltalán? Ő szinte mindent kiderített a másikról majd félév alatt,
miközben annak fogalma sem volt róla, hogy Veréb egyáltalán a világon van.
Akkor jött a megmentő hír: kirúgták annak az iskolai
zenekarnak a dobosát, amiben Patrik is játszott. Veréb pedig fáradhatatlanul
addig járt a szülei nyakára, amíg azok be nem iratták zeneiskolába. Persze az
volt a feltétel, hogy többet kell tanulnia, de még ezt az áldozatot is kész
volt meghozni amellett, hogy vért izzadva gyakorolt.
Két hónap gyakorlattal jelentkezett a zenekarba. Nem
Patriknak szólt, hanem az énekesnek, de még így is végig a torkában dobogott a
szíve, ha csak arra gondolt, hogy ha ez sikerül, mennyi időt tölthet majd a
Patrikkal. Annyira elálmodozott az együtt töltött próbákról, hogy először fel
sem fogta, hogy annak ellenére, az énekes mennyire lenézőn mérte végig, nem
mondott kategorikusan nemet, hanem bejelentette a meghallgatását.
Iskola után mentek át az egyik tag garázsába, és Veréb úgy
izgult, hogy majd elájult. Remegtek a dobverők az ujjai között, ahogy hirtelen
rádöbbent, mekkora ostobaságra is készült. Hiszen a tanárán kívül még sosem
hallotta őt senki játszani, bár a szomszédok azt állították, de ők sem dicsérő
hangnemben beszéltek az esetről. Ezzel az egésszel egyetlen dolgot fog elérni,
és az nem az lesz, hogy bevágódik Patriknál, ellenkezőleg: beégeti magát. Ez
után nem az lesz, hogy a fiú a létezéséről sem tud, hanem az agyába ég a
kudarc, és valahányszor meglátja, ki fogja nevetni.
Egyedül arra tért magához, ahogy az egyik fiú megköszörülte
a torkát. Vett egy nagy levegőt, és úgy döntött, visszatáncolni még kínosabb
lenne, mint csinálni valamit – akkor is, ha az a valami szánalmasan béna.
Utólag úgy érezte, nem is lehetett volna rosszabb. Még akkor
is jobban ment, amikor először ült be a dobok mögé. Mégsem nevette ki senki, sőt,
Patrik még rá is mosolygott, amitől égni kezdett az arca, de a végső ítéletet
nem ő, hanem a banda énekese mondta ki.
– Jó lesz. Csak a lámpalázaddal kezdj valamit.
Az első pár hétben a felhők felett járt, amiért a heti
próbákon találkozhatott Patrikkal, már nem kellett bujkálnia, ha egy pillantást
akart vetni rá. Idővel viszont kezdett rádöbbenni, hogy valójában semmi sem
változott meg. A fiú már tudott róla, néha még köszönt is neki, ha felismerte a
suliban, viszont annak ellenére sem akart vele lenni, szóba elegyedni vele, ha
nem volt muszáj.
Veréb ott volt napi szinten egy karnyújtásnyira attól, aki
úgy gondolta, az egyetlen oka annak, hogy a szíve még dobog a mellkasában. És
mégis végtelenül magányos volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése