Szóval, a beígért magyarázkodás, miért is tűntem el két hétre. Az elmúlt időben nagyon sok író, szerkesztő, egyéb könyvpiaci szereplő oldalán szembejött velem egyrészt a módosított gyermekvédelmi törvény, másrészt az új törvénytervezet, ami maximalizálná az új megjelenésekre adható kedvezményeket. És ez eléggé lehozott az életről.
És most ne értsetek félre, ezekről beszélni kell, és lehetőleg minél több kritikát megfogalmazni, hátha pont az lesz az utolsó csepp a pohárban, és végre kiborul a bili. De rám nyomasztóan hatottak ezek a hírek, és egy időre elvették az írástól, publikálástól, mindentől való kedvem.
Szükségem volt egy kis időre, hogy újra magamra találjak. És ez a magamra találás sem látszott meg rögtön a blogon, mert a kéziratomba öltem a hirtelen felszabaduló makacs energiáimat, aminek meg is lett az eredménye: sikerült befejeznem a Scars írását!
Most pihentetem az új kéziratot, és belefogtam egy régebbi történetem javításába, mert találtam egy roppant szimpatikus kiadót, ahol szeretnék próbálkozni, de a Sins-el ugye még mindig nem tehetem meg a pályázati feltételek miatt... Szóval átírok, javítgatok, és végre újra energiát akarok fektetni az online jelenlétbe is, és kitenni végre azt a jó sok félkészen várakozó bejegyzést, ami lassan a fejemre nő.
Úgyhogy hamarosan érkezik végre a Sins beígért fülszöveg leleplezője, az áprilisi körforgás tag, meg még pár meglepi is, úgyhogy ne menjetek messzire ;)
A mai fejezethez pedig jó olvasást kívánok, jövő héten folytatjuk! (most már tényleg)
Korhatár: -
TW: kis reggeli szeretgetés, de semmi korhatáros
Veréb reggel arra ébred, hogy valami csiklandozza az arcát.
Nyögve átfordul a másik oldalára, a feje még ólomsúlyú a másnaposságtól – vagy
aznaposságtól. De a zavaró, csiklandozó valami ide is követi, így bosszúsan
kinyitja a szemét, majd megjegyzi, hogy szebb látványra nem is lehetne ébredni,
mint hogy Boti hajol fölé mosolyogva.
Viszont ahogy észreveszi a fiú kezében a poharat, amiben
citromos illatot árasztva, pezsegve oszlik szét az Aszpirin, maga alá temeti a
bűntudat.
– Ne haragudj – nyögi ki elhaló hangon Veréb. Persze, mit
gondolt egyáltalán? Hétköznap leitatni Botit, megint annyira önző volt...
– Semmi baj – mosolyog rá mégis a fiú, szőke tincseit
glóriába vonják a kora reggeli napsugarak. – Neked hoztam. Nem szoktál ennyit
inni... majdnem az összes bort te vedelted be – fűzi hozzá Veréb kérdő
tekintete láttán, és vigyorogva teszi le a poharat az éjjeliszekrényre.
Verébnek több sem kell, berántja Botit maga mellé az ágyba, majd fölé mászik,
és a súlyát kihasználva tartja a gyűrött takarón a fiút.
A szíve hevesebben kalapál, ahogy Boti kipirult arccal
átkarolja a nyakát, kecses ujjaival a tarkója érzékeny bőrét cirógatja. Boti
tekintetét elködösíti valami, ami Veréb gondolatait is összezavarja, és amit
csak olyan nyálas kifejezéssel lehetne leírni, amit ők nem használnak. Mégis,
Veréb számára a szavaknál is kifejezőbb, ahogy Boti a térdével végigsimít a
combja belső oldalán, egészen fel, az ágyékáig. Ahogy a fiú nem foglalkozik
vele, mennyire összegyűri az ingét, pedig nagyon érzékeny rá, hogy csak frissen
vasalt ruhában induljon dolgozni. Ahogy figyelmen kívül hagyja a párnáról már
szépen fésült, szőke tincsei közé szökő cihákat.
Ebben a pillanatban csak ők ketten vannak, és semmi más nem
számít.
Veréb a kockás ing alá csúsztatja a kezét, végigsimít Boti
bársonybőrén. A fiú sóhaját bátorításnak veszi, a nyakához fúrja az arcát, és
lágy csókot lehet az ing gallérja fölé. Közben pedig mélyen beszívja Boti
illatát – így egészen más, mint amikor titokban beleszagolt a fiú kölnijébe, a
porcelánbőr semmihez sem hasonlítható, kívánatos aromát adott még a snassz
bolti kölnihez is.
– Veréb... azért keltettelek fel, mert leveled jött –
sóhajtja Boti a mondandójához nem illő hangon. Veréb csalódottan felnyög, és
lehengeredik a fiúról. Oda a pillanat, betört közéjük a valóság, mintha csak
abban lelné szórakozását, hogy egyre növelje a köztük levő távolságot.
– A postás a sürgősségivel hozta, de nem akartam nélküled
kinyitni – magyarázkodik Boti. Veréb az ágyrugók nyikordulásából tudja, hogy
hogy a fiú felkel, mégis minden figyelmét az éjjeliszekrényre tett gyógyszernek
szenteli. A zavaros vizet bámulja, lassan kortyolgatja, és a csendből tudja,
hogy Boti még ott ácsorog, mégsem tesz semmit. Még mikor percekkel később
meghallja Boti távolodó lépteit, akkor is csak sóhajtva körbenéz a szobában.
Több mint két éve összeköltöztek, ebből mégsem látszik semmi
a házon. Nincs pénzük a felújításra, új bútorokra, de lassan a fenntartására
sem. Az ágy is ugyanaz, amiben a házhoz jövő orvos rákot diagnosztizált Boti
nagyanyjánál, ami után nem sokkal az idős asszony kezelés közben elhunyt a
kórházban. Boti örökölte a házat, hogy új életet kezdjen, de Verébnek sokszor
az az érzése támadt, hogy sokkal inkább valaki más életét folytatják. A szúette
szekrények megmaradtak, csak a tartalmuk cserélődött le, a falakról Veréb
számára ismeretlen alakok mosolyogtak, bár némelyiken felfedezett ismerős
vonásokat: itt egy pisze orr, ott egy pimasz mosoly.
Kiissza a gyógyszer maradékát, és a kedvenc képe elé megy. A
fekete-fehér fotón egy férfi és egy nő néz egymásra úgy, mintha a kép nem is
hazudna, és ők tényleg egymás tekintetében elveszve lelték volna meg az
örökkévalóságot. A férfi szájában cigaretta, aminek parázsló végén a nő éppen
meggyújtja a saját csikkjét. A képet alulról a nő fehér menyasszonyi fátyla
fogja keretbe, felülről a fehér füst.
Veréb irigykedve simít végig az üvegen. Ő is erre az örökké
tartó boldogságra vágyik. Mégis lehetetlenül viselkedik. Megdörgöli a szemét,
hogy eltűnjön a könnyek szúrása, majd Boti nevét kiabálva rohan ki.
A konyhaajtóban máris megtorpan. Boti ott ücsörög a
konyhaasztalnál, és úgy mosolyog rá gyűrött ingében, mintha mi sem történt
volna.
Veréb felkapja a borítékot, feltépi, és a tartalmát Boti elé
szórja az asztalra anélkül, hogy ő maga akár egy pillantásra is méltatná.
– Felhatalmazlak, hogy elolvasd a postám – húz ki egy pihét
mosolyogva a szőke tincsek közül. Tekintete egy pillanatra összefonódik a
smaragd szempárral, amitől feloldódik az aggodalom szorítása. Bármi jöjjön is,
nekik is mindig lesz egy ilyen pillantásuk egymásnak.
Veréb megnyugodva gyűri galacsinba a borítékot, és ahogy
kidobja, szemet szúr neki az üres Marlboros doboz a szemét tetején. Meglepetten
pillant hátra, de a smaragd szempár ritmusos tánccal követi már a levél sorait.
Veréb nem törődik vele, hogy Boti valaminek a közepén van, a másikhoz lépve az
álla alá nyúl, a szoborszépségű bőr puha az ujjai alatt, miközben lehajol, hogy
felfalja a felvillanó, pimasz mosolyt. Közben pedig reméli, hogy Boti leolvassa
az ő ajkairól az aggodalmat, a félelmet, hogy a fiúnak baja lesz, ha miatta
túlzásokba lovallja magát.
Ahogy levegőért kapkodva elhúzódnak egymástól, Veréb leveti
magát a szokásos helyére, és türelmesen megvárja, hogy a másik az olvasás
végére érjen. Boti egyszer csak felnéz, de nem Verébre, a távolba réved.
– Visszahívnak ma délutánra. És azt akarják, hogy én is
menjek veled.
– Nem kell – vágja rá Veréb. Semmiképp sem akarja, hogy Boti
akár annak a szörnyűséges helynek a közelébe menjen, nemhogy a fiút is bevonják
abba a sok undorító dologba, ami ott megy...
– Veréb! – szól rá Boti szigorúan, mire próbálja összekapni
magát. – Nem segítettem az orvosi rendelőben is? – kérdezi a fiú számonkérően,
mire Veréb lesüti a tekintetét.
– De...
– És nem hiszed el, hogy most is segíteni akarok? – kérdezi
Boti már sokkal lágyabban. – Miért nem hagyod, hogy legalább amennyire tudom,
megkönnyítsem a helyzeted?
– Mert nem teszem nehezebbé a tiéd! – fakad ki Veréb olyan
hangosan, hogy Árnyék a vita elől menekülve, behúzott farokkal elsunnyog a
konyhából. – Nem foglak arra kérni, hogy segíts abban, hogy megcsaljalak.
– Ha csak a farkaddal vagy hűséges hozzám, ott már amúgy is
gondol vannak – fintorog Boti, de mielőtt Veréb magyarázkodni kezdhetne, már
folytatja is. – Ne vedd ezt ilyen véresen komolyan. Gondolj rá úgy, mint egy
játékra. Régen is mennyi mindent kipróbáltunk...
Veréb érzi, hogy a zavart forróság kiül az arcára az
emléktől.
– Fiatalok voltunk és hülyék.
– Hé, én most is fiatal vagyok! – húzza fel pisze orrát
Boti, amitől tényleg azt a fiatal fiút juttatja Veréb eszébe, akit két éve
megismert. Vagy egy kicsit azt az óvodást, akit nem ismerhet, csak ilyen apró
felvillanásokból. – Bízz bennem egy kicsit. Ne sérts meg azzal, hogy azt
feltételezed, ezt nem bírom ki. Együtt mindent kibírunk.
– Együtt – ismétli el Veréb az egész szónoklatból az
egyetlen számára fontos szót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése