A múlt heti fejezet pótlása is megérkezett végre!
A következőben (ami remélhetőleg már tényleg időben fog érkezni, hétfőn) szeretnék mesélni róla, mi minden akasztotta meg a blogolási lázamat, de egyelőre csak örüljünk, hogy tizedik fejezet, és ezzel az első visszaemlékezős blokk végére is érünk. Kiderül, hogyan végződött Veréb első nagy szerelmi sztorija Patrikkal, úgyhogy felkészülni, kicsit szívfacsaró jelenetek következnek...
Jó olvasást!
Korhatár: -
TW: -
Veréb egy először szerelmes tizennégy éves fiú minden
hitével meggyőzte magát, hogy ez a pár hónapnyi közös cigizés elég lesz, hogy
felnyissa Patrik szemét. Arról ábrándozott, hogy a fiú majd észreveszi, és
rádöbben, milyen érzéseket táplál iránta az azokat kimutatni túl félénk fiú.
Ahogy beköszöntött a tavasz, Veréb nem tudott mást tenni,
mint foggal-körömmel ragaszkodni ehhez a hitéhez. Ahhoz, hogy a ballagás nem
lesz semminek a vége. Hogy az érettségik után nem fog megváltozni semmi.
De ahogy remegve, nyelve hegyén a vallomással figyelte,
ahogy Patrik öltönyben, kezében hatalmas virágcsokorral körbejárta a
gimnáziumot, miközben rezes hangján arról énekelt, hogy sosem tér vissza, Veréb
szembesült vele, hogy csak áltatta magát.
Biztos csak egy héttel később lett benne, amikor felröppent
a pletyka, hogy Patrik és az egyik osztálytársa eltűntek még az érettségi
befejezése előtt. A régi leleményességével vetette bele magát a nyomozásba, de
a lelkesedés már hiányzott mellé. Még maga sem tudta igazán, hogy hallani
akarja-e az igazságot, amitől még véglegesebbnek tűnt az elszakadás. Végül
azzal a kiábrándító gondolattal tudta meggyőzni magát, hogy az eddig sem hozott
sikert semmiben, hogy hiú reményekbe ringatta magát.
Úgyhogy egy napon próba után ott maradt Dávid garázsában,
mert az énekes úgy tűnt, közel állt Patrikhoz. Remélte, hogy talán tud valamit
róla.
– Patrik ma nem volt – jegyezte meg csendesen, ahogy a többi
tag elment. Ő a helyén maradt, a dobok mögött, amik úgy zárultak össze előtte,
mint egy pajzs. Elrejtették, milyen idegesen pörgette a dobverőket, azt
remélte, egy kicsit talán a hangja remegését is.
– Nem. Igazak a pletykák – vetette le magát Dávid az egyik
szalmaszékre, amit eltoltak az útból, hogy legyen helyük a kis garázsban. – Két
hülye egy pár...
– Akkor tudsz róluk valamit? – harapott Veréb az ajkába. Egy
pár. A szó valamiért fájó lyukat vájt a mellkasába, annak ellenére, hogy a lyuk
létezése eddig is ott motoszkált a tudata peremén, csak hazugságokkal tömte be,
értelmetlen reményekkel tompította a fájdalmat.
– Figyi... valamennyire érthető végülis – törölte meg az
arcát a fiú, és kinyitott egy ablakot. – A csaj szülei olyan vallásosak, hogy még
levegőt venni is csak istenfélő módon hagyták. Már kinéztek neki egy hithű,
katolikus fiúcskát. Azt hittem, ilyen csak száz éve fordulhatott elő...
– Hihetetlen – bólogatott Veréb, csak hogy folytatásra
biztassa Dávidot.
– Patrikkal Németországba szöktek. De hogy mihez fognak ott
kezdeni...
Veréb fejében viszont csak az visszhangzott, hogy
Németország. Ez egyszerűen minden pesszimizmusát felülmúlta. Teljesen eltörölte
az olyan utolsó reménysugarakat, mint hogy legrosszabb esetben is felül egy
buszra, és néhány óra utazás után ismét láthatja a markáns arcvonásokat, a
szőkésbarna fürtöket, a keskeny ajkakat elhagyó füstfelleget. Hallhatja a
karcos hangot, a gitár vad akkordjait Patrik ujjai alatt. De minden oda volt,
olyan roppant távolságban...
Veréb megdörgölte a szemét, mielőtt Dávid szeme láttára
elbőgte volna magát. Szinte érezte, maga előtt látta, ahogy darabokra hullik,
apró kis azonosíthatatlan fecnikre, amiket csak egyetlen cél fogott össze: a
Patriknak való imponálás. Így viszont már semminek nem volt értelme, sem a
hosszú hajnak, sem a dobnak, de még a jó tanulásnak és a cigarettának sem. Ezek
nélkül pedig mi maradt neki? Már nem is emlékezett, mi volt előtte, ki volt ő,
és ez a talajtalanság fagyasztón szorította össze a mellkasát.
– Figyi, Veréb... no homo, de a srác vak volt.
Veréb azt hitte, már nem lehet rosszabb, de ettől a
mondattól kiesett a dobverő a kezéből, ahogy a földön csattant, ő már
hitetlenül meredt a barna szempárba. Dávid volt az, aki szinte azonnal
lesütötte a tekintetét, mintha neki lett volna kellemetlenebb a helyzet.
– Ha elmész, csak csukd be az ajtót – intett Dávid
búcsúzóul, és bemenekült a házba.
Veréb pedig inkább rögtön felpattant, és elviharzott. Úgy
érezte, a beszélgetés vége épp elég kínosan sült el mindkettejük számára, hogy
ne kelljen azon aggódnia, Dávid vissza fog térni a garázsba. Viszont nem
hiányzott még egy olyan kellemetlen élménye erre a napra, hogy Dávid nővére
vagy a szülei találjanak rá, ahogy egyedül búslakodik. Inkább felpattant a
biciklijére, és olyan vehemensen tekert hazáig, hogy nem is használta az ülést,
és izzadtságban úszott, mire meglátta a kis, kertvárosi ház ismerős,
vadszőlővel befutott kapuját.
Mindig csak egy kicsivel gondolkodott előre: csak addig
bírja ki sírás nélkül, amíg bezárja a kaput, amíg hátratolja a biciklijét, amíg
beér a szobájába. De mire ledőlhetett az ágyára, és a párnába fúrta az arcát,
hogy még levegőt is alig kapott, eltűnt a könnyek szúrása. Csak üresség volt a
szemében éppúgy, mint a lelkében. Egyedül a gondolatai dübörögtek olyan
sebességgel, hogy még ő maga is nehezen igazodott ki rajtuk.
Németország... az rohadt messze van. Dávid tudja... és vajon
rajta kívül még hányan? Mit fog csinálni holnap? Vajon meddig fog még fájni?
Nem ment ki vacsorázni, nem akarta látni a szüleit, és főleg
azt nem, hogy az anyja lássa őt. Fogadni mert volna, hogy bármennyire is
erőlködik, azonnal leolvasta volna az arcáról, hogy mi a baj. Pedig még nem
volt felkészülve arra, hogy a gyengéd, vigasztaló szavakat hallja, vagy
egyáltalán bármit, ami Patrikhoz kötődik.
Inkább lekapcsolta a villanyt, maga köré tekerte a takarót,
és próbált korgó hassal aludni. Nyugtalan álma volt, amiben tiroli nadrágos,
kolbászt evő osztálytársai mind rajta nevetnek, amiért csak az nem vette észre
a vonzalmát, akinek az szólt.
Reggel olyan fáradtan nyomta ki az ébresztőjét, mintha
szemhunyásnyit se aludt volna. Esze ágában sem volt iskolába menni, de még az
ágyból sem volt ereje kikelni. Ha már úgyis a kezében volt a telefonja,
megkereste Dávid számát, és írt egy üzenetet, hogy kilép a zenekarból. Nem
akart beszélni vele az előző napi kínos csevely után. És úgy tűnt, nincs ezzel
egyedül, még a levelére sem érkezett válasz az után sem, hogy a telefon
kijelezte, Dávid már látta a sorait. A következő célpontja a zeneiskola volt,
majd a fodrász következett.
Úgy érezte magát, mint egy különös rituáléban, el akart
vágni minden egyes fájdalmas köteléket. Csak éppen azt nem tudta, utána mi
marad, amibe kapaszkodhatna.
Mielőtt megtalálhatta volna a választ, a levegőt édes illat
töltötte be. Veréb gyomra akaratosan kordult meg. Belátta, hogy épp elég
alkalma lesz még megtalálnia az élete új értelmét, miután elkerülte az éhen
halást. Még mindig pizsamában volt, így maga köré tekerte a takarót, úgy lépett
ki a szobájából. A palacsinta azt jelentette, hogy az anyja otthon volt.
Remélte, hogy a takaró elég lesz, hogy elhitesse vele, rázza a hideg, és
betegség miatt maradt otthon. Még nem volt felkészülve rá, hogy beszéljen róla.
Hogy valaki más szájából hallja: mekkora barom volt.
Leroskadt az étkezőasztalhoz, ahol a szokványos helyén ott
várta már egy tányér, roskadásig pakolva palacsintával. Fölé hajolva lehunyta a
szemét, és kiélvezte az arcát megcsapó forró, nosztalgikus illatot. Csak arra
nyitotta ki újra a szemét, ahogy meghallotta a csoszogva közeledő lépteket.
Hátradőlt, amíg az anyja a halom tetejére dobta az utolsó palacsintát is,
közben pedig Verébre mosolygott. A fiú úgy érezte, meghasad tőle a szíve. Vajon
fog még rá így nézni bárki más? Olyan tekintettel, mintha egyedül ő számítana.
Bármit képes lett volna megadni érte.
– Az iskolából felhívtak, hogy nem mentél be. – Veréb már
nyitotta a száját, hogy előadja a történetet a hidegrázásról, amit előre
kitalált, de a hazugság nehezebben jött a nyelvére, mint gondolta. Olyan
nehezen, hogy az anyja megunta, hogy a magyarázatára várjon. – Megmondtam az
osztályfőnöködnek, hogy tudok róla, és leigazolom neked. Családi program.
– Azt hittem, dühös leszel – motyogta bűntudatosan. Aztán
csak figyelte, ahogy az anyja megkente a palacsintákat lekvárral, majd
felcsavarta őket, mintha Veréb képtelen lett volna maga elkészíteni.
– Az vagyok – szaladt rögtön ráncokba a sápadt homlok,
amitől Veréb bűntudatosan összehúzta magát, próbált egészen elbújni a takaró
alatt. – Tegnap is láttam, hogy baj van. Miért nem beszélsz róla? Arról a
fiúról van szó?
Veréb kinyitotta a száját, de összeszorult a torka. Az anyja
mindent túlságosan is jól tudott. Tegnap óta először a könnyek megint ellepték
a szemét, ahogy a szavakat kereste, amik még kimondatlanul is túlságosan
fájtak. Az anyja elé tolta a tányért, de nem erőltette. Veréb pedig potyogó
könnyekkel enni kezdett. Jó kifogás volt, miért nem beszélt.
Csak tömte magába az ételt, be akarta pótolni a tegnap este kimaradt
vacsorát, az aznapi reggelit, és kicsit reménykedett benne, hogy a sok étel
valamennyire segít betölteni azt az ürességet a mellkasában. Helyette az ötödik
palacsinta után émelyegni kezdett. Hátradőlt a széken, kifújta az orrát, és
szorosabbra vonta magán a takarót.
– Elment – köszörülte meg a torkát. Az édes lekvár mintha
egy pillanat alatt megavasodott volna a nyelvén a szótól. Már megszokásból
nyúlt a zsebéhez, hogy cigarettával szabaduljon a keserűségtől, de amint
tudatosult benne, elátkozta még a mozdulatot is. Inkább ivott, hogy feledhesse
végre a szó ízét, de utána sem lett jobb. Képtelen volt tovább beszélni. Nem
akart megint sírni.
– Pontosan olyan vagy, mint az apád – mosolygott az anyja.
Veréb sértetten felvonta az orrát. Ő aztán semmiben nem hasonlított az apjához.
– Ő is nagyon nehezen tud továbblépni.
Veréb gondolkodás nélkül reagált, ösztönösen szúrt vissza,
ahogy az anyja megbolygatta amúgy is labilis lelki világát.
– Rajtad sem tud túllépni. Mégis mindig megsajnálod, pedig
rég el kellett volna válnod tőle.
– De így legalább tudod, milyen férfiaktól kell tartanod –
karolta át az anyja. Veréb megenyhült, törékenynek érezte a csont és bőr kart a
vállán, pedig ő is az anyja alkatát örökölte. – Jobban fogsz választani, mint
én. Jobbat valaki olyannál, aki nem is figyel rád, igaz?
– Mégsem tudok elképzelni jobbat – csóválta Veréb a fejét.
– Pedig ennél csak jobb várhat rád. Én helyetted is tudom,
hogy egy nap rád fog találni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése