És végre időben! Meghoztam Verébék történetének következő fejezetét, amiben közösen próbálnak megoldást találni Veréb problémáira.
Jó olvasást, vegyétek komolyan a korhatár jelölést! :)
Korhatár: +18
TW: erotikus tartalom
A Juhász Gyula Általános Iskola mohazöld szörnyetegként
magasodik Veréb előtt. Már négy óra van, mégsem türelmetlenkedik, kiélvez
minden másodpercet, amit nem a szaporítóközpontban kell töltenie. Amúgy is
ostoba lehetett, aki behívta őket négyre, bele sem gondolva abba, hogy akkor
még minden normális ember dolgozik. Verébnek pedig esze ágában sincs arra kérni
Botit, hogy heti rendszerességgel szabadnapot vegyen ki miatta, akkor már
inkább örömmel késik el az időpontjáról, amibe beleszólása sem volt.
Még az is lehet, hogy jó sokat fognak késni. A kis fricska
legalább csekély elégtétellel töltené el Verebet: ha tönkreteszik az életét, ő
tönkreteszi az időbeosztásukat. Nem ugyanaz a kategória, de a semminél több.
Négy óra múlt nyolc perccel, és a mohazöld épület még mindig
a gyomrában tartja fogságban Botit.
Veréb úgy képzeli, egy rendszergazda munkája nem ér véget
pontban négykor, hanem ha már belekezd valamibe, akkor nincs szünet, nincs
lazsálás, amíg a programkóddal elmesélt történet végére nem biggyeszti a lezáró
karaktereket. Valójában mindig is kicsit ködös volt számára, hogy mivel is
foglalkozik a párja. Minden alkalommal, mikor megkérte Botit, hogy meséljen
róla, úgy érezte, mintha nem is egy nyelvet beszéltek volna.
Irigyelte a fiút, amiért az járhatott egy évet az egyetemre.
Nem szerezte meg a diplomáját, de még az elsőéves tudásával is szerzett egy jó
munkát. Sosem jött haza fáradtan és elgyötörten, még a felmerülő gondokról is
nevetve számolt be, mint amikor ötös helyett egyes került be az elektronikus
naplóba és fordítva.
Veréb egy kicsit miatta is akar továbbtanulni. Boti
nyomdokaiba akar lépni, felérni hozzá, hogy aztán egy napon majd mindketten
nevetve meséljék el a munkahelyi kalandjaikat. És még utána is maradjon az
energiájukból egymással foglalkozni.
Meglepi, hogy a hatalmas kapu dörrenése sem szakítja félbe
olyan élesen ezt az ábrándot: Boti olyan vigyorral hagyja maga mögött az
iskolát negyed ötkor, mintha legalábbis vidámparkba készülnének.
Futó csókot váltanak, ami közben Veréb megjegyzi magának,
hogy a fiú ajkai éppen olyan ízűek, mint a mentolos Marlboro. Újult erővel
ébred fel benne az aggodalom, főleg, hogy reggel látta az üres dobozt a
szemetesben... vajon azóta mennyit szívott? Szálakban vagy inkább dobozokban
kell mérni?
A félelemtől görcsbe ugrik a gyomra, de nem akar károgó
varjú lenni. Legalábbis nem egy nappal azután, hogy megmondta: nem baj, ha Boti
nem tud leszokni.
– Ne vágj már olyan képet, mintha ez lenne a világ vége! –
kapja el Boti a kezét, és biztatóan megszorítja. Majd irányba állítva Verebet,
szabályosan vonszolni kezdi a központ felé. Ha sietnek, gyalog tíz perc alatt
ott lehetnek. Veréb mégis inkább arra gondol, hogy válaszhatnának olyan utat
is, amin sosem érkeznek meg. – Mondtam, gondolj rá úgy, mint egy játékra. Ha megcsináltuk
az első pályát, tovább léphetünk a következő szintre – vigyorog rá Boti olyan
csillogó szemekkel, mintha el is hinné, amit mond. Veréb csak halvány mását
képes produkálni annak a ragyogó napsugármosolynak.
– Remélem, ehhez a kis játékhoz nem rejtegetsz valami
segítséget a táskádban – próbál incselkedő hangot megütni, és Boti kuncogásából
úgy ítéli meg, valamennyire sikerül is.
– Majd meglátjuk...
Amint rákanyarodnak a Vitéz utcáról a Boldogasszony
sugárútra, a központ homlokzatán díszelgő arany tábla égetni kezdi Veréb
szemét. Mintha egy életre az agyába akarná égetni az undok feliratot, pedig a
fiúnak még a gyomra is felfordul már a szó gondolatától is: szaporítóközpont.
Meglassítaná a lépteit, hogy minél később érjék el az üveg bejárati ajtó mögött
leplezetlenül várakozó borzalmakat, de Boti vele ellentétben nem hajlandó
lassítani a tempóján. Veréb pedig inkább felzárkózik mellé, akkor már inkább
elviseli a feltőtlenítőszer szagú levegőt, a pornófilmbe illő szobákat, az
orvosokat, akik egyedül egy működő hímtagot látnak belőle.
Elvisel bármit, de Botit nem fogja engedni egyedül bemenni
oda.
A funkcionálisan egyszerű épület túlságosan gyorsan eléjük
kerül. Veréb körül nehezebb lesz a levegő, mintha áthatolhatatlan fallá állna
össze közte és a bejárat között. Elkapja Boti kezét, és megszorítja, hogy erőt
merítsen belőle, és egy kicsit azért is, hogy nehogy a fiú az előtt meginduljon
befelé, hogy ő készen állna rá.
Nem akar bemenni, és végképp nem akarja Botit beengedni.
Pedig már több, mint fél órás késésben vannak.
Talán ez is lehet az oka, hogy amint a hatalmas üvegajtón át
észreveszik őket, egy orvos indul meg feléjük. Fehér köpenye úgy lobog mögötte,
mint egy szuperhősnek, és az emberiség szemében valószínűleg tényleg az is.
Veréb szemében viszont csak egy újabb képmutató, aki tönkreteszi az egyes
emberek életét, csak hogy a nagy egésznek állítólag jobb legyen.
– Boti, ő itt Dr. K...
– Kothencz Csaba – segíti ki az orvos, és Boti felé nyújtja
a jobbját. Veréb legszívesebben rászólna a fiúra, hogy inkább ne érjen hozzá.
– Ő a pszichológus, akiről már meséltem – veszi vissza a
szót Veréb. Zavartan hadar attól, ahogyan az orvos kettejük között járatja a
tekintetét, pedig még be sem fejezte a mondanivalóját... – Ő pedig a párom,
Szekeres Botond.
– Köszönöm, hogy eljött – mondja visszafogottan az orvos, és
az épület felé int. Veréb vesz egy nagy levegőt, de még nem áll készen. Boti
pedig nem indul meg nélküle, inkább az oldalára szegődik, és diszkréten
megszorítja a kezét.
– Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy kényelmesebbé
tegyük az aktust... – csacsog az orvos zavartalanul tovább, de közben pont úgy
néz rájuk, hogy a tekintete azt sugallja: ilyen helyzetben ő nem sokat tehet.
– Igazán hálásak vagyunk érte – válaszolja Boti
diplomatikusan. A smaragd szempár Veréb arcát fürkészi, és ahogy az nagy
levegőt véve bólint, Boti kitárja és megtartja a rugós üvegajtót, amíg Veréb
belép az épületbe. Amint halk kattanással becsukódik mögötte az ajtó, Veréb
megint elkapja Boti kezét, és együtt sétálnak az orvost követve a recepciós
pulthoz. A műmosolyú, legalább egy tonna sminket viselő nő egy jelenléti ívet
tol Veréb elé, aki inkább az orvos beszédét hallgatja, miközben az ujjai már
gondolkodás nélkül kanyarítják az unalomig ismételt betűket a megfelelő rublikába.
– Igazán semmi ok az aggodalomra – mondja Kothencz doktor
valószínűleg megnyugtatónak szánt hangon, de annyiszor elismételhette már
ugyanazt, hogy inkább színpadiasnak hangzik a szájából. Amint észreveszi, hogy
Veréb végzett, tovább mutatja az utat, és mintha fájna neki a csend, tovább
magyaráz. – A legtöbb donorunknak hónapokba telik, mire megszokják a rendszert.
Ez nehéz időszak számukra és a család számára egyaránt...
– Minket az nem igazán nyugtat meg, micsoda rutinnal
rendelkeznek mások párkapcsolatainak tönkretételében – mondja Boti olyan
ellenségesen, ahogyan Veréb még egyáltalán nem is hallotta beszélni a fiút. Az
összes szőt égnek mered a karján a hangnemtől, pedig még csak nem is ellene
szól, sőt, valószínűleg a védelmében. Veréb annyira megdöbben, hogy kis híján
nekimegy az orvos széles hátának. Úgy sejti, neki fájt volna jobban, mert bár
Kothencz doktor fölé magasodik néhány centivel, cserébe viszont a férfi
széltében jóval lekörözi.
– Ahogyan azt már említettem Koppánynak, a párkapcsolati terápia
a donorok és... párjuk számára ingyenes szolgáltatás – int az orvos az ajtó
felé. Feszült mosolyából nyilvánvaló, hogy az elválással akarja rövidre zárni a
szóváltást. Veréb viszont ismeri annyira Botit, hogy tudja, úgyis a fiúé lesz
az utolsó szó.
– Olyan sikeres lehet, mint halottnak a csók – nyit be Boti,
a látványtól pedig elvigyorodik. Ahogy a fiú beljebb megy, Veréb is követi, és
elkerekedik a szeme a vörös bőrkanapé láttán. Más bútor nincs is a szobában,
amitől még inkább a szereposztó díványra emlékezteti Verebet, de azzal
nyugtatja magát, hogy valószínűleg mindenki mást is, aki járt már az internet
sötétebb bugyraiban.
– Amint készen áll, azon az ajtón átmegy a szomszéd szobába
– int a pszichológus a szoba másik ajtaja felé. – A hölgy ott fogja várni –
csukja rájuk Kothencz doktor az ajtót.
Veréb viszont továbbra is csak zavartan ácsorog a szoba
közepén. El sem akarja képzelni, hogy a vörös melyik zavarba ejtő árnyalatában
pompázik az arca.
– Ne nyúlj ahhoz az izéhez! – fintorog, de Boti már el is
nyújtózik a díványon. Kecsesen, mint egy macska, és olyan vigyorral, mint aki
pontosan tudja, milyen jól fest.
– Hova lett az én Verebem régi kalandvágya? – gombolja ki
Boti az inge legfelső gombját, amitől a kanapé hirtelen elképesztően kívánatos
lesz Veréb szemében.
– Mit hittél, hogy mindig egy tizenhat éves, lázadó kamasz
leszek? – lép a díványhoz, és ahogy a következő gomb is megadja magát, lágy
csókot lehel a feltáruló porcelánbőrre.
– Egyre többet emlegeted, hogy milyen öreg vagyok – mondja
csalódottan Boti, de Veréb eltökélten próbálja lecsókolni a duzzogó gyerek
kifejezését a fiú ajkáról.
– Akkor azt hiszem, kénytelenek leszünk visszafiatalodni –
vigyorog Veréb. – Emlékszel, mikor először csináltuk?
A smaragdszemek felragyognak, és Veréb sóhajtva tűri, hogy a
kecses ujjak lesimogassák róla a pólót.
– Egy padon csináltuk – suttogja Boti nosztalgikusan. –
Kényelmetlen volt.
– Hé, én ültem a padon, te meg az ölemben...
– Csontos voltál – kuncog Boti. Az utolsó gomb hasztalanná
válása után magához húzza Verebet, hogy a bőrük forrón simuljon össze.
– Akkor próbáljuk ki, most kényelmesebb vagyok-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése