Akik a jövőt írják: 10. rész

Tame nem kapott levegőt. Bár nem tudott megfulladni, mégis eljátszadozott a gondolattal. Nem veszhetett volna ez alkalommal inkább ő oda? Azt nem tudta volna elviselni, hogy újra végignézze, ahogyan a szerelme meghal…

– Tame? – szólongatta egy ismerős hang, pedig már azt hitte, magára maradt. Norn viszont még mindig ott ült mellette, és bukott orvoshoz képest meglepően jó érzékkel kitalálta, mire volt szüksége. A már izzó végű felturbózott cigit nyújtotta felé. Tame remegő ujjakkal elvette tőle, és emlékeztette magát, miért is volt keleten. Pont azért, hogy berúgjon, hogy betépjen, hogy elveszítse az eszét és kiölje magából a boldog nyugatra húzó szívét.

De úgy tűnt, bárhogy is próbálkozott, a sorsot így sem tudta átverni. Az egyetlen, amit elért, hogy még kevesebb idejük maradt, mint legutóbb.

Valamit muszáj volt tennie. Nem hagyhatta csak úgy megtörténni.

Mégis, az egyetlen, amire képesnek érezte magát, hogy a közeledő lépteket meghallva megszilárdította a tisztás határait.

– Norn! – szólította meg rekedt hangon. Simán el is küldhette volna, elég lett volna egy gondolat, hogy teljesen egyedül maradhasson. De ahogy valaki újra megpróbált belépni, ökölbe szorultak az ujjai. Hát még egy kis magányt sem képesek meghagyni neki? Csendre és nyugalomra volt szüksége, hogy gondolkodhasson. – Norn, miközben elmész, kérlek, mondd meg az Ells régi helyét elfoglaló baromnak, hogy ha csak egy ujját is beteszi a területemre, kitekerem a kibaszott nyakát!

Nem parancsnak szánta, a férfi mégis késlekedés nélkül elindult. Hallgatta egyre távolodó lépteit, érzékeit kiélesítve fülelt a szomszédos tisztásról érkező neszek felé. Ha koncentrált, ki tudta szűrni közülük Rursus hangját. Persze, nem személyesen próbált meg belépni, abban nem tudta volna megakadályozni, csak az egyik szolgáját küldte, de miért?

Mintha ezen a napon minden csak azért létezett volna, hogy még jobban felbosszantsa.

Aztán hirtelen kikerekedett a szeme. Ez a sok balszerencse, ez már nem lehetett véletlen.

Felpattant, és mielőtt végiggondolhatta volna, mire készül, máris gyors léptekkel a szomszédos tisztás felé tartott. Ahogy elérte a határt, földbe gyökerezett a lába. Korábbi gondolatait egy pillanatra mintha kiszórták volna a fejéből. Ennek a helynek nem így kellett volna festenie. Semmi keleties, semmi mókás nem volt abban a kis királyságban, ahol középen Rursus osztotta a parancsait, a szolgái – mert követőnek vagy társnak nem lehetett nevezni őket – úgy ugrálták körül, mint egy istent.

A legtöbb démon a mágusok testén helyezte el a jelét, egy ékszer, tetoválás vagy más külső megkülönböztetés képében. Rursus azonban más volt, ő a szolgái testébe ültette a jelét. A követőit ezüstös aura vette körbe, és ahogy Tame jobban megnézte, rájött, hogy a bőrük alól, az ereikben áramló ezüstös folyadékból származott a kísérteties fény.

És az egyik ilyen mágus éppen az egyre liluló fejű Nornt fojtogatta.

– Ha nem ereszted el most azonnal… – csikorgatta Tame a fogait, de elvesztette a hangját, ahogy Rursus egyenesen rá emelte vörös szemeit. Nem akart, mégis megborzongott a látványuktól. A másik démon széles mozdulatot tett a kezével, mire a szolgái köddé váltak.

– Sejthettem volna, hogy szó szerint adta át az üzeneted – lépett Rursus a földön köhögő Norn mellé. Az arca végig kifejezéstelen maradt, ahogy akkorát rúgott a férfiba, hogy az egészen a határig repült, és nem mozdult többet. – De ha így akarsz játszani, Certamen, legyen. Ha a te területed tiltott az enyéimnek, hát te is jobban teszed, ha elkerülsz! Úgyis annyira szereted a szemet szemért elvet, igaz?

– Szóval ezért csináltad? – trappolt be Tame annak ellenére, hogy érezte, amint a határt átlépve elhagyja az ereje. Más területén ő sem ért többet egy köznapi embernél, de már ez sem érdekelte. A harag vörös köde telepedett az agyára. Ha kell, hát a hatalma nélkül, a puszta öklét használva törli ki az örökkévalóságból azt a férget…

Az őrületén át nem látta be, hogy esélye sincs. Rursusnak még a kisujját sem kellett megmozdítania, hogy a fűzfák gyökerei életre keljenek, és a lábára tekeredve térdre kényszerítsék, de Tame még akkor sem adta fel. Négykézláb, körmeit a mocsokba vájva próbált közelebb jutni hozzá.

Őrült vigyor ült ki az arcára, ahogy a másik démon önszántából elé lépett. Rursus leguggolt vele szemben, és miközben a gyökerek Tame kezeit is a földhöz szögezték, teljesen tehetetlenné téve őt, Rursus az állkapcsára markolva erőszakosan maga felé fordította vicsorgó arcát.

– Tudod, mindennél nagyobb örömet okozna, ha újra elvehetném őt tőled. Ezúttal végleg. Hogy tudd, milyen a teljes reménytelenség… Mondd meg őszintén, emlékszel rá egyáltalán, mit követtél el?

Tame tekintetén fájdalom suhant át, de egy pillanattal később már tova is tűnt.

– Nem – vallotta be hűvösen. – Nem emlékszem csak arra, hogy szenvedtem, bármit megtettem volna, hogy elmúljon…

– Én emlékszem rá. Nagyon is pontosan – érintette meg Rursus a homlokát. Tame pedig újra ott volt, évtizedekkel korábban.

 

A hús olyan puhának, az élet olyan törékenynek tűnt az ujjai alatt. Rursus zokogva rimánkodott, könyörgött, hogy fejezze be, valódi muzsika volt ez a füleinek. A démon a bilincseit rángatta, de Tame gondoskodott róla, hogy a férfi ne avatkozhasson bele a dolgába. Teljesen tehetetlen volt, miközben az egyetlen mágusa éppen kiszenvedett Tame keze által.

Egy szaggatott lélegzettel, egy utolsó csepp vérrel vége is volt.

Mégsem érzett cseppnyi elégtételt sem. Még mindig fájt az üresség a mellkasában, annak ellenére, hogy a másik démon fájdalmas nyüszítésbe kezdett, ami a saját hangján még mindig ott csengett a fülében. Nem volt elég. Szenvedjen még, többet…

– Melyik részét is szeretted annyira? – húzta ki cuppogó hanggal a kést a bordák közül. A friss vér selymesen, forrón borította be a kezét. – Mindig a szeméről áradoztál, ami mindennél szebben csillog? – vájta a kést a koponya üregébe, míg az üveges tekintet helyét is vér és hús nem vette át. – Vagy a nevetését, ami lágy, mint a játékos szellő? – tépte fel a torkát.

 

Tame zihálva csöppent vissza a tisztásra. Felkavarodott a gyomra. Mégis, ahogy arra gondolt, hogy Kye reszkető hangon bevallja, hogy napjai vannak csak hátra, hogy retteg… tudta, hogy újra megtenné.

Csakhogy azzal is tisztában volt, hogy ezzel a vallomással semmire sem menne.

– Rursus, sajnálom. Nem kellett volna megtennem…

– Ne csinálj úgy, mintha megbántad volna! – fortyant fel a másik, most már ő is elveszítve az önuralmát. – Gabrielle semmit sem jelent neked. Egyedül azért sajnálod, hogy meghalt, mert azt hiszed, én is megfizetem az életének az árát. De tévedsz – köpte a szavakat. Tame döbbenten hallgatott. Hazudott? De ahogy a vörös szemekből próbálta kiolvasni a választ, Rursus már vissza is öltötte magára a hűvös, kiismerhetetlen arckifejezését.

– A katasztrófák jönnek és mennek. Sosem lesz vége. Mi kvittek vagyunk, életet az életért. Ha a kiskedvenced meg fog halni, ahhoz nekem semmi közöm – tüntette el a gyökereket. Tame viszont már nem látta értelmét, hogy újra megpróbáljon rátámadni. Csak magába roskadva ült a földön, agykerekei veszettül kattogtak. Ha nem ő, akkor mégis, kicsoda? Miért?

– Mit tegyek most? – suttogott kétségbeesetten.

– Amikor még a tanítványom voltál, hálásan válaszoltam volna erre a kérdésre. De akkor csak mentél a saját fejed után, és a viselkedésedből ítélve szemernyivel sem lettél érettebb azóta. Úgyhogy ne merd a segítségem kérni! Oldd meg, ahogy akarod, és tűnj a szemem elől!