Akik a jövőt írják: 9. rész

Rohamosan fogyott az önuralma. Kye bőre viszketett, ahol megérintették, a gyomra kavargott az undortól.

Mégis az oldala mellé szorította a karját, nehogy hirtelen felindultságból eltaszítsa magától az egyik nőt. Akadt köztük, amelyik egyértelműen fiatalabb volt nála, mások meg akár egy fejjel alacsonyabbak nem túlságosan férfias termetéhez képest is, meg úgy egyáltalán, Tame ízlése szerint karcsúak, szépek, törékenyek. Túl könnyűnek tűnt kárt tenni bennük.

A fiú inkább összeszorított fogakkal tűrt, miközben Tame kiválasztottjai túlzott bizalmaskodással a vállára tették a kezüket, végigsimítottak a hátán, vagy beletúrtak a hajába. Minden érintésükkel mintha pengét húztak volna végig a bőrén. Fülében gyorsvonatként zakatoló szívverésén át alig hallatszottak a kacér megjegyzések, mint hogy biztosan szégyellős, de majd ők segítenek neki ellazulni. Ajkak cirógatták a fülcimpáját, hűvös nyálkát hagyva maguk után, akár a csigák, majd valami puha nyomódott a hátának, ami két méretes kebel lehetett. Kíváncsi ujjak határozottan egyre illetlenebb irányba kalandoztak a csípőcsontja mentén…

Kye nem bírta tovább. Sikított.

Tame mágusai olyan hirtelen váltak köddé, mintha Kye egy szörnyű rémálomból riadt volna fel: a félelem íze még megkeseríti a nyelvét, de közben a józan esze már tudja, hogy ébren van, és a borzalmaknak vége. A lábai mégis megadták magukat, és a fiú reszketve csuklott össze a földön. Könnyek szúrták a szemét, de minden megmaradt erejét összeszedve nem hagyta, hogy kicsorduljanak.

– Hé, Kye! – hallotta meg Norn kedélyes hangját. Kye a sokk után még kótyagos fejjel fordult a tisztás széle felé, ahol Norn éppen elegáns füstkarikákat eregetett az ég felé, és láthatóan nagyon jól szórakozott. – Értem én, hogy érzékeny vagy, de ez még hozzád képest is gyors menet volt.

A félelem helyét olyan gyorsan vette át a harag, mintha száraz gyújtós lobbant volna lángra a mellkasában.

– Szerintem a jó édes anyukád éppen csuklik, Norn – sziszegett vissza ellenségesen. Eddig mindig számíthatott Nornra, kérés nélkül támaszt nyújtott neki a bajban. Csípős megjegyzései most kétszer annyira fájtak, mintha bárki más száját hagyták volna el a bántó szavak.

– Bár pszichológus épp nem vagyok, de szerintem nem rám haragszol igazán – biccentett oldalra a fejével. Kye követte a pillantásával a mozdulat irányát, és a tekintete végre megtalálta Tame az évek múltával is változatlak alakját.

Bárki előbb nézte volna görög félistennek, mint démonnak. Neki nem lett volna muszáj meztelennek lennie, mint a szigetre lépő embereknek, ő mégis büszkén mutogatta hibátlan, napsütötte bőrét, az alatta ízlésesen feszülő izmokat. Ilyen teste egyszerűen senkinek nem lehetett, csak egy maximalista alakváltónak. Ugyanez a tökéletességre törekvés tükröződött a finom ívű arcvonásokon és a beállított csigákban göndörödő, fekete hajon is. Egyedül a szemébe nézve érezte azt az ember, hogy ez valami, ami a sajátja. Az alvadt vér színét idéző szempár keskeny volt és sunyi, mintha a gazdájuk folyamatosan valami rosszaságon törné a fejét, de Kye ismerte az igazságot, hogy valójában a világ legnagyobb, leggondoskodóbb szívét rejtik.

Kye azon kapta magát, hogy gátlástalanul bámul, próbálja magába szívni a látvány minden részletét attól tartva, hogy az elkövetkező négy napban már nem lesz több lehetősége találkozni a démonnal.

– Bár meglehetősen nagyot csalódtam a teljesítményedben, de ma jó kedvem van, úgyhogy beszélhetsz – intett Tame uralkodói eleganciával a mágus felé. Kye beszédre készen kihúzta magát, kinyitotta a száját… de nem találta a megfelelő szavakat. Mégis, mit mondhatna? Már nem kell sokáig bujkálnod előlem, mert hamarosan meghalok. Keserűnek tűnt és kicsinyesnek. Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de… Ez meg azt feltételezné, hogy törődik vele, pedig az elmúlt év után biztos lehetett benne, hogy nem így van.

– Miért nem jössz ide, hogy ne kelljen az egész tisztást átkiabálnod? – mentette meg Tame javaslata a további keserves agyalástól, hogyan fogalmazza meg a mondandóját. Kye rögtön felpattant, lábaiból eltűnt a gyengeség, amint az a tudat mozgatta őket, hogy Tame a közelében akarja tudni őt. Átvágott a tisztáson, de ahogy le akart ülni a szélére, a démon elkapta a karját, és kibillentette az egyensúlyából.

Éppen a férfi ölében landolt. A helyzettől egészen másfajta bizsergés cikázott végig a testén, mint amit a mágusnők csoportja kiváltott belőle, ez az érintés kellemes volt és többért kiáltott. Benne volt a régi ölelések emléke, amikor boldogan fonódtak össze, mert a fiút felvették az áhított középiskolába, de magában foglalta azt a puha cirógatást is, amivel a démon letörölte a könnyeit az anyja halálának évfordulóján. Ez az érintés jelentett számára mindent. Ez a férfi jelentette neki a világot.

Valami mégsem stimmelt vele. Tame mosolya túl széles volt, a szembogara olyan nagyra nőtt, hogy feketének tűnt tőle a pillantása.

– És most csókoljátok meg egymást – javasolta Norn, mielőtt a fiú jobban elmerenghetett volna a helyzeten. Tame mosolya még inkább felragyogott az ötlettől, amitől Kye arcát elöntötte a forróság.

– Nem is rossz ötlet. Kicsim? – billentette oldalra Tame vigyorogva a fejét. Kye elhallgattatta a fejében sikító hangot, ami arra figyelmeztette, hogy ne kövesse el kétszer ugyanazt a hibát. Ez a helyzet most más volt. Most biztos lehetett benne, hogy mindketten akarják, és nem hagyhatta, hogy a pillanat anélkül ússzon el, hogy végre helyrehozna mindent.

Lassan hajolt le, gyengéden érintette össze az ajkukat, mintha attól tartott volna, hogy ez a gyönyörű álom egyetlen óvatlan mozzanatától szertefoszlik. De a pillanatból kettő lett, az érintésből mozdulatok kavalkádja, simogató kezek, cirógató szájak és kacér nyelvek találkozása. A bőrhöz simuló bőr elmondott mindent, amit Kye képtelen volt szavakkal körülírni, hogy milyen boldoggá teszi a találkozás, hogy mennyire retteg a haláltól, de attól még jobban, hogy elbukik és képtelen lesz megvédeni a szeretteit. Hogy ez a csók egy valóra vált utolsó kívánság és egy búcsú.

Tame pedig megértette az üzenetet. Kipattant a szeme, és ahogy hirtelen eltolta magától a ziháló fiút, már teljesen józannak tűnt. Józannak és aggodalmasnak.

– Kye, mit akartál elmondani?

A fiú érezte, hogy a boldogság pírja helyét hűvös sápadtság veszi át az arcán. Rájött, hogy még mindig nem találta meg a megfelelő szavakat. Bárhogy is kutatott a gondolatai között, csak annyit bírt kinyögni:

– Sajnálom.

– Kye? – próbálkozott tovább Tame, és látszódott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Nem hagysz más választást – fenyegetőzött, de a fiú továbbra sem szólalt meg. – Te kényszerítesz. Kye, parancsolom, hogy mondd el nekem az igazságot!

Kyének hirtelen éles fájdalmat okozott a hallgatás. Halkan, hadarva buktak elő belőle a szavak.

– Azért jöttem, hogy végső búcsút vegyek. Belenéztem a jövőmbe, és láttam… Négy nap múlva meg fogok halni. Tame, én annyira sajnálom, már korábban el akartam mondani, de nem tudtam, hogyan, és lehet, ide sem kellett volna jönnöm, csak úgy tenni, mint aki nem tudott róla, hogy ez lesz, de félek… kérlek, segíts…

Az utolsó, amit látott, az a Tame arcán átsuhanó lemondás volt. Könnyen kiolvasta belőle, amit már maga is sejtett, hogy nem lehetett segíteni rajta.

És ha amúgy sem volt esély a jövő megváltoztatására, úgy tűnt, a démon nem is kíván többet a zsákutcába futó problémával foglalkozni. Ahogyan a mágusnőket is egyetlen intésével eltüntette a tisztásról, úgy egy mozdulattal Kyét visszalökte az emberek világába.