Akik a jövőt írják: 8. rész

Tame bármit megadott volna azért, hogy ebben a pillanatban valaki más lehessen, de ez egy olyan kívánság volt, amit még a legmagasabb szintű mágiával sem válthatott valóra. Hiába formálta át a külsejét, öltötte magára valaki más bőrét, továbbra is ő maradt alatta, a saját múltbeli hibáival és gondolataival a fejében. Pontosabban azok hiányával.

Az agya mintha teljes csődöt mondott volna abban a pillanatban, hogy meglátta Kyét a tisztás szélén ácsorogni.

Az elijesztés tűnt a legjobb megoldásnak. Nem akart ő feltétlen rosszat a fiúnak, csak hogy elég kellemetlenül érezze magát ahhoz, hogy inkább elmeneküljön, és elnapolják ezt a beszélgetést. Addigra pedig Tame nyugodtan kitalálhatta, a történtek után hogyan is kéne reagálnia Kye jelenlétére.

Eltaszította magától a fiút, majd tétlenül figyelte, ahogy Kye igyekszik megőrizni az egyensúlyát, de a tisztáson fekvők kusza végtagjaiban megbotolva végleg elterül. Az éjszakai tivornyázás vendégei erre már magukhoz tértek, és érdeklődéssel zárták körül az új jövevényt. Az utolsó, amit Tame a fiúból látott, hogy az elkeseredetten felé nyújtja a kezét, de közben véletlen hozzáér egy elé álló nő melléhez, és elvörösödő arccal hátrál, míg el nem nyeli a tömeg.

Tame mégsem érezte jobban magát. Inkább hátat fordított a tisztáson egyre éledező kíváncsi forgatagnak, és a fűben maradt szeméthalmok között kezdett keresgélni egy olyan üveg után, ami még legalább félig van lehetőleg valamilyen tömény szesszel. Annyi minden hevert szerteszét, hogy viszonylag gyorsan meg is találta a számításait. Ajkához emelte a whiskys üveget, és le sem engedte addig, míg az utolsó csepp is a szájában landolt.

Rögtön megérezte a hatását, a tisztás két pislogás között szédülten megingott, a világ hirtelen mégis szebb helynek tűnt. A területét övező fűzfák már nem egy börtön rácsaiként zárultak össze körülötte, göcsörtös törzseik és dús lombkoronájuk inkább úgy ölelte, akár egy valóság elől elrejtő puha, meleg takaró. A sűrűn egymásra boruló könnycseppleveleken nem juthatott át a fény, mégis mindenütt ott volt: a fák rücskös kérgeinek mélyéről szivárgott, körbefonta a levelek fonákjait. Máskor hideg, fehér színét most átszínezte a Tame ereiben keringő whisky. Olyan arany ragyogást kapott, akár a vörös sivatag fölött felkelő nap, mintha megint otthon lenne, és a háztetőről nézné a világot elöntő világosságot.

Valódi gyógyszer volt ez. Az alkohol tompaságán még Kye elkeseredett nyögései nehezebben hatoltak át.

– Olyan hihetetlenül ostobák vagytok mindketten – kapta el Norn morogva a vállát, mielőtt Tame felbotlott volna a saját lábában. A démon erre olyan elégedett vigyorra húzta a száját, mintha csak azt akarta volna elérni, hogy felbosszanthassa Nornt.

– Kikérem magamnak! Nem lennék ilyen helyzetben, ha nem beszélsz rá, hogy vegyem őt magamhoz – vágta a másik fejéhez. Norn olyan hirtelen eresztette el, mintha megégette volna. Tame elégedetten biccentett, és esetlen mozdulattal lerogyott a földre. Ujjai kíváncsian kutatták a körülötte heverő üvegeket, hátha talál köztük valami használhatót. Még mindig túlságosan erősen élt benne a vágy, hogy kimentse onnan Kyét, magához szorítsa, és a fülébe súgja, hogy élete legnagyobb hibája volt, hogy nem viszonozta azt a csókot.

Az alkohol talán képes kiégeti belőle ezeket az alattomos vágyakat.

– Te is tudod, hogy a te érdekedben kértem. Magad alatt voltál…

– Ami az öröklét időszakos velejárója. Ha nem tudnék megbirkózni vele, már nem lennék itt – forgatta Tame a szemét. Végre talált egy sörös dobozt, ami valamilyen csoda folytán bontatlanul túlélte a múlt éjszakát. Beleborzongott, ahogy felszisszentette. Ki nem állhatta az ízét, de még ezt is elviselte, csak eszméletlenre ihassa magát.

Nornnak viszont más elképzelései voltak arról, mennyire kéne magánál maradnia. Legalábbis Tame számára nehezen tűnt hihetőnek, hogy véletlen ütötte ki a dobozt a kezéből.

– Mégis, mit akarsz még tőlem? – fakadt ki dühösen, de Norn sziklaszilárd tekintettel nézett farkasszemet vele. Tame képtelen volt elviselni azt a vádló szempárt, inkább a tenyerébe temette az arcát, úgy menekült el előle.

– Ó, épp csak annyit, hogy lehetőleg ne ellenkezz minden egyes rohadt idegszáladdal, miközben megpróbálom rendbehozni az életed! – kezdte most már a férfi is elveszíteni az önuralmát. – Ismerd el! Ismerd el, hogy ugyanúgy hiszel a körforgásban, mint én. Amikor azt mondtam, hogy Maeve talán benne él tovább, komolyan hittem benne, és te is. Ne próbáld beadni nekem, hogy nem érzel iránta is ugyanúgy…

– Bármit is érzek iránta, az helytelen – suttogott Tame erőtlenül, Norn mégis elhallgatott a válasza hallatán. – És bármit érez ő, az is rendellenes. Én neveltem fel. Ha nem az apjaként szeret, az az én bűnöm. Ha bárhogy is éreztettem vele, hogy mást várok tőle…

Norn hosszan felsóhajtott, és a levélzörgésből ítélve végre ő is leült. A hangja hirtelen lágyabb árnyalatot öltött, mintha elvette volna a mondandója élét, hogy már nem olyan magasról zuhantak alá a szavai.

– Lehet, hogy tényleg így van, lehet mégsem… De tényleg őt akarod büntetni ezért? Mert elhiheted, nem egyedül te szenvedsz attól, hogy eltaszítod magadtól.

Tame keserűen felnyögött. Az érzései sűrű, ragacsos masszaként kavarogtak benne, és már képtelen volt eldönteni, melyik helyes vagy helytelen, csak hogy lassan beléjük fullad. Egyre nehezebben kapott levegőt, még az sem segített, hogy Norn megsajnálva felvette a földről a megnyomódott sörösdobozt. Képtelen lett volna leerőltetni a torkán, és már nem is hitt benne igazán, hogy bármi is enyhülést hozhat.

– Tessék – váltott taktikát Norn, és ez alkalommal egy cigarettatárcát zörgetett meg az orra előtt. – Nem dohány. Segít ellazulni és tisztábban látni.

Tame nem igazán gondolt bele, mit művel, ahogy elvett egy csikket. Egyetlen gondolatára a cigaretta vége vidám, vörös izzásba kezdett, majd a szájába lökve a szálat mélyen letüdőzte. A füstnek poshadt, zöld íze volt, amilyet az állóvizek közelében érez az ember a kánikulában, ha az illatok lecsapódnak a nyelvén. Ez is olyan volt, nyüzsgött benne az élet, mégis megnyugtatóan megragadta a dolgok lényegét: halak a pocsolyában, horgász a parton, felhők az égen.

A szeretet az meg szeretet, ki nem szarja le, milyen formában érkezik, nem?

Tame egészen addig képes volt ebbe a kellemes gondolatba fojtani magát, amíg meg nem hallotta, Kye sikolyát.