Novella: Megszállottság

 Valentin nap alkalmából stílszerűen egy romantikus (vagy valami olyasmi) írást hoztam nektek!

Nem éppen mai csirke, de én még mindig szeretem visszaolvasni, és egészen büszke vagyok arra, ahogyan sikerült. Egy Pinterest-en talált prompt-ra írtam, ami a történetek első mondatát és néhány elemét adta meg, így született meg a Megszállottság.

Remélem, elnyeri a tetszéseteket!

– Bíztam benned...

Elcsuklik a hangja, pedig látom a szemeiben, hogy szíve szerint a világ összes bűnét a fejemre olvasná. Valószínűleg nem tévedne túlságosan nagyot. Mégis, ez az árulásom jobban összeszorítja a torkom, mint ezer másik hazug ígéret emléke.

A különbség kettőnk közt, hogy én pont nagyszámú tapasztalatomnak hála azt is tudom, hogy mi rá a gyógyír.

Míg Mike az arcát a tenyerébe temetve leroskad a kiürült kocsma egyik puffjára, én a pulton áthajolva két poharat veszek elő. Egy huszonöt éves whisky palackja akad az ujjaim közé. Pont olyan idős, mint most ő. Olyan zamatos, érett és bódító. Tökéletes, hogy megünnepeljük valaminek a végét és valami újnak a kezdetét.

– Ő volt életem szerelme...

Még a pohárhoz koccanó jégkockák is csilingelve kacagnak a kijelentésén. Mekkora hülyeség, ezt még ő sem gondolhatja komolyan.

– Mike, hadd ne emlékeztesselek, mit követett el életed állítólagos szerelme – teszem le elé a poharat. Olyan meglepetéssel néz fel rám, mintha nem ő avatott volna be az egészbe. De ha ki kell mondanom, hát legyen. – Megcsalt téged. Nem egyszer, nem kétszer, hanem a jegyességetek utolsó fél évében folyamatosan.

– Esélyt sem hagytam neki, hogy megmagyarázza, helyette...

– Hát nem érted? Nem érdemel több esélyt! – fakadok ki. A rémülettől kitágul a pupillája, szinte teljesen felfalja az írisze üde kékjét. Mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt végleg elijesztem. Felkapom a poharam, és húzóra tüntetem el a whiskyt. Nem is érzem igazán az ízét, csak az alkohol megnyugtató csípését, annak az ígéretét, hogy gyorsan a fejembe fog szállni. Mire lecsapom a poharat az asztalra, már csak magányos jégkockák csilingelnek benne. – Idd meg!

Amikor meg van rettenve, Mike imádnivalóan engedelmes. Remeg a kezében a pohár, mégis az ajkához emeli, és addig küzd, míg hozzám hasonlóan el nem tünteti a tartalmát. Utána már nem remeg sem a keze, sem a hangja.

– Akkor sem az a megoldás, hogy lesüllyedek a szintjére – csóválja a fejét. Mintha meg nem történtté tehetné puszta megbánással.

– Már megtetted.

– Te pedig elmondtad neki! – csap az asztalra. Először látom őt dühösnek, de ahogy az indulat rózsákat fest az orcáira, be kell valljam, ezt az arcát is imádom. – Nem értem, miért állok szóba veled egyáltalán – pattan fel. Nem sietek utána. A pohár szélén körözök az ujjammal, míg a teret be nem tölti a tiszta üveghang. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, még az ajtó elérése előtt megtorpan.

– Azért állsz velem szóba, amiért az én ajtómon kopogtattál csatak részegen, miután megtudtad, hogy megcsal – mondom ki az igazságot kegyetlenül. – Azért, amiért engem használtál a kicsinyes bosszúdhoz, mikor bemásztál az ágyamba. És azért, amiért most is itt vagy, pedig bárhol máshol lehetnél – nézek fel rá. A sápadtsága kísértetiesen vibrál a félhomályban, de az arcán végre felismerés csillan. – Azért, mert senki másra nem számíthatsz.

– És te kihasználod ezt – hátrál egy lépést. Mosoly csiklandozza a szám, ahogy megközelítem. Lassan cserkészen be, hiszen már biztos lehetek a zsákmányban.

– Igen, kihasználom, mert mindketten pontosan tudjuk, hogy jobb vagyok, mint ő. Jobb vagyok, mint bárki más, akit megkaphatnál.

Közvetlen előtte torpanok meg, de nem hátrál tovább. A fejét lesunyva várja a kegyelemdöfést. Az álla alá nyúlok, és finoman megcirógatom a bőrét, hogy újra rám figyeljen.

– Neked olyan emberre van szükséged, akiben megbízhatsz. Akire támaszkodhatsz. Akinek kisírhatod magad a vállán – mondom halkan, mire mint egy felszólításra, megremeg az ajka, és könny homályosítja el a tekintetét. Képtelen vagyok tovább várni. Magamhoz vonom, az arca meglepő természetességgel találja meg helyét a vállgödrömben, miközben megnyugtató mintákat rajzolok a hátára. Hang nélkül sír, lehetőséget hagyva, hogy tovább vigasztaljam, amíg eláztatja az egyenruhám. – Hamarabb be kellett volna látnod, hogy nem a hős lovag típus vagy. Te a királylány vagy, aki bárkinek odadobná magát, csak mert a vártorony magányánál bármi jobb lehet. De nem kell megelégedned ennyivel. Hagyd, hogy megmentselek!

Halkan felnyüszít, és olyan erővel csimpaszkodik belém, mintha sosem akarna elengedni.

Elégedetten felsóhajtok. A cél szentesíti az eszközt.

Persze, hogy képtelen voltam hozzá érni olyan állapotban, mikor még a nevét sem tudta kimondani. Szerencsére nem emlékezett semmire, és elhitte, hogy megtörtént. De a gyümölcs beéredt, és most már tényleg önként fog az ágyamba mászni.