Kis kattintás nekem, nagy lépés a blognak!
Amikor elhatároztam, hogy újra kezdem a blogolást, akkor már tudtam, hogy biztosan részben történetes blog lesz belőle, még ha időről időre más típusú bejegyzéseket is szeretnék hozni. Nyitáskor mégis a részletek még ködösek voltak előttem is, ezért eddig inkább a mesélős bejegyzések kerültek előtérbe, de így utólag nem is bántam meg ezt. Úgy érzem, hogy az elmúlt két hónapban bizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok kitartani és egy havi aktivitást minimum produkálni, és most jön az igazi próbatétel: a heti egyszeri frissítés ígérete.
Igen, igyekezni fogok minden hétfőn idetolni a képem, és produkálni egy friss fejezetet. És ha ezt a próbatételt is megugrom, akkor megfogadtam, hogy azzal jutalmazom meg magam, hogy segítséget kérek a blog kinézetével kapcsolatban, és kicsit szebbé és egyedibbé varázsoljuk a külsejét.
UI: nézegessétek a történetek menüpontot is, mert frissítettem a leírásokat és egyéb infókat, és ott szeretnék majd naprakész, átlátható tartalomjegyzéket is vezetni.
És most már, hogy tényleg kifogytam a szavakból, jó olvasást!
Korhatár: +16
TW: szexuális aktusra való utalás
A borús szerda reggelen a cigaretta felizzó vége hiába próbálja helyettesíteni a Napot, mégsem adja fel. Elkeseredett próbálkozása közben tovább fogyasztja a dohányt, lassan kúszva Veréb ujjai felé, aki mit sem törődve a közelgő veszéllyel mohón nyeli magába a keletkező füstöt.
Mélyet szív, és bent tartja, hogy a mellkasát belülről fűtő
forróság harcba keljen a ruháit cibáló kellemetlen széllel. Már bánja, hogy
idejekorán elővette a kedvenc nyári cipőjét, úgy toporog benne, mint akinek
vizelnie kell, különben lefagyna a lába. Legalább a fekete bőrdzseki vastag, és
a lábszárához simuló farmer is védi valamennyire, mégis a cigaretta a legjobb
orvosság a hideg ellen.
Amint megnyugszik kissé a levegő, Veréb kifújja a füstöt, és
merengő tekintettel követi: a szürke pamacs felemelkedik, majd szétoszlik,
beleolvad a vihart ígérő fellegek sötétjébe.
Az újabb szélroham után fintorogva a hajába túr, próbálja
visszarendezni a fekete fürtöket a helyükre. Akkor is szüksége van ezekre a kis
megnyugtató mozdulatokra, ha feleslegesek: a következő széllökés után megint
úgy fog kinézni, mint egy csöves. Vagy mint aki alig egy órája kelt ki az
ágyból, ahol nem éppen alvással töltötte az idejét. Halvány pír fut szét
napbarnított bőrén, ahogy rájön, ez nem is téves következtetés, attól még
éppoly zavarba ejtő.
Inkább megrázza a fejét, és az égre emelve a tekintetét
próbálja elterelni a gondolatait.
Jó lenne még az előtt hazaérni, hogy leszakad az ég. Árnyék
nem szereti az esőt, és képes napokig duzzogni, ha gazdái késlekedése miatt
ázik el gyönyörű bundája. Arról nem is beszélve, hogy a husky manipulatívabbnak
bizonyult a legtöbb embernél, akit Verébnek volt szerencséje megismerni, és ha
őméltósága duzzogott, akkor Boti is sokáig füstölgött. Napjában hússzor is
képes volt elismételni, hol vádló, hol önsanyargató hangján, hogy a kutya
miattuk boldogtalan, amivel általában Veréb idegeire ment. A fiú most mégis
csak mosolyog az emlék hatására.
Veréb keze enyhén remeg, ahogy leütögeti a hamut az orvosi
rendelő hátsó ajtajánál posztoló szemetesbe, de már nem a szélrohamok hozta
csípős hideg az oka. A direkt erre a célra odahegesztett fémtálca lassan
megtelik a kuka tetején, Veréb pedig meglepve konstatálja, hogy nem kettő, de
már négy szál lelte halálát a hamutengerben. Mégsem érzi cseppet sem jobban
magát.
Megint olyan köznapi problémákkal akar foglalkozni, mint
hogyan békítheti meg Botit.
Pedig tudja, hogy a fiú nem fog haragudni rá, történjen
bármi is. Ma nem. A mai az ő nehéz napjuk. Nem, ez így hazugság. Ez az ő, Veréb
nehéz napja, és olyan önző rohadék, hogy Botinak is azzá teszi. Tudja, mégsem
képes tenni ellene, és uralkodni magán.
Még azzal is fájdalmat okoz Botinak, hogy kijött elszívni
egy szál cigit, pedig tudja, hogy a fiú most próbál leszokni.
De ha ezen a napon túl vannak, soha többé nem okoz fájdalmat
Botinak. Csak ezen a napon legyenek túl.
Beleszív a cigibe, és azt képzeli, hogy az ajkait elhagyó
füst elviszi néma ígéretét, és ahogy a szürke felleget szétoszlatja a viharos
szél, a világon mindenütt megtudják: mindenki megtudja, mennyire szereti.
Egy kéz kulcsolódik a csuklójára, a hidegtől elgémberedett
végtagja alig érzékeli a puha érintést. Észre sem vette, hogy kinyílt volna a
hátsó ajtó, és kijött volna valaki.
Veréb Boti arcára függeszti a tekintetét, a pisze orra, a
nemes homlokba hulló napsugártincsekre. A mosolygó ajkakra és a nem mosolygó
szemekre. Gyorsan elnyomja a cigit, és lágyan megérinti a puha porcelánbőrt,
hogy elűzze Boti smaragdszemeiből az aggodalmat, ami az ő torkát is fojtogatja.
– Minden férfi átesik ezen tizennyolc évesen – emlékezteti
Boti. Közben Veréb úgy érzi, a smaragd pillantás egyenesen zaklatottan verdeső
szívéig lát. – És még nem hallottam olyanról, aki ne élte volna túl. Mégis,
mitől parázol ennyire?
Verébnek már nyelve hegyén a válasz, hogy csak attól fél,
Boti mégis mit fog gondolni róla a vizsgálat után, mégis visszafogja az
őszinteség kitörni készülő rohamát. Egy kis hang a fejében azt suttogja
figyelmeztetőn, hogy Boti csak azért ideges, mert ő maga is az. Az őszinteség
helyett sokkal jobbat tenne mindkettejüknek, ha megpróbálna optimistán állni az
előtte álló vizsgálathoz.
– Százból kevesebb, mint egy ember egészséges – hajol Veréb
a másik puha ajkaira épp csak egy pillanatra, de ez a pillanat elég, hogy
valami édes és meleg körülölelje a szívét. Botinak tusfürdő illata van, amitől
Verébnek megint eszébe jut, mit is műveltek reggel, amiért a fiúnak soron kívül
zuhanyoznia kellett.
Ahogy elhúzódik, a fiú már vigyorog, amiből Veréb úgy sejti,
neki is ugyanaz jár a fejében.
– Ezt én mondtam neked ma reggel, rémlik még? – kocogtatja
meg Boti Veréb homlokát, mintha azt várná, hogy a másik feje üresen fog
kongani. Veréb játékosan csattogtatja a fogait, de messze jár attól, hogy
tényleg le is harapja Boti ujjait, a fiú mégis hátraugrik egy lépést. Közben
viszont pontosan azokkal a hatalmas bociszemekkel néz Verébre, mint aki azt
akarja, hogy a másik kövesse.
Veréb már nem is érzi a hideget, és inkább hálás a viharos
szélnek, amiért pont úgy kócolja Boti haját is, mint aki reggel már túl volt
egyen s máson. Ketten így festeni mégiscsak más. Tudja csak mindenki, hogy
összetartoznak.
Veréb egy lépéssel átszeli a kettejük közti távolságot, és
finoman beleharap Boti kívánatos ajkaiba. A fiú elakadó lélegzete feltüzeli a
vérét, a szőke fürtök közé fúrja az ujjait, amik még nedvesek a reggeli
zuhanytól.
A csókjuk a forró csoki egy téli estén, a meleg késő őszi
napsütés, a frissítő nyári zápor. Veréb nem egy költői alkat, szavakba sem
tudná önteni az érzést, csak annyit tud, hogy beledöglene, ha elveszítené ezt.
Máris enyhül tőle az aggodalom mázsás súlya.
– Ne menj oda! – harsan egy női kiáltás elnyomva a szél
süvítését. Veréb fájdalmasan szakad el Boti ajkaitól, és a hang irányába néz,
ahol egy nő épp a karjánál fogva rángatja el a kisfiát, aki tányérnyi szemekkel
figyeli őket. Veréb a csók mámorától még ködös elmével mered utánuk, Boti
viszont csak nevet. Veréb képtelen vigyor nélkül megállni, ahogy a fiú
smaragdszemei végre megint felszabadultan csillognak.
– Azt hiszem, ez nem a legjobb hely a smárolásra – kuncog
Boti a mögöttük levő falra bökve. Veréb követi a fiú tekintetét, fel a málló
vakolatú falon, amin rozsdásodó szélű tábla hirdeti kilométeres betűkkel a
feliratot: bőr- és nemibeteg gondozó.
– Aki akarja, úgyis félreérti – rántja meg a vállát Veréb, és
elkapja Boti csuklóját, ahogy az a zsebében próbál kotorászni a cigisdoboz
után.
– Ugyan már, Veréb! Olyan jó illatod van, kísértésbe
viszel... – néz rá Boti könyörgőn, még nem húzza vissza a kezét a másik
zsebéből. Magyarán bűzlik, mint egy gyárkémény, vonja le a következtetést
bűntudatosan Veréb.
– Gyere, inkább menjünk be – tereli az ajtó felé Botit, de
közben érzi a fiú ellenállását, amitől minden lépésnél jobban húzza a zsebét a
cigarettás doboz. Ha már elrontja Boti napját, talán tehetne kivételt... de
tudja, hogy a fiú később utálni fogja magát, ha enged a kísértésnek, és bár
sosem mondaná ki, de egy kicsit őt is. Akkor már inkább a hüvelykjével az ujjai
közé simuló kézfejet cirógatja, és kinyitja Boti előtt a váróterem ajtaját.
Megcsapja őket a fertőtlenítő csípős szaga, ami rosszabb a
metsző szélnél, de nem annál, ahogy tucatnyi rosszalló tekintet fordul feléjük,
amint kézenfogva belépnek. Szerda délelőtthöz képest meglepő tömeg van, és
nagyon is vegyes: megfordulnak benne éppúgy férfiak, mint nők, fiatalok és
öregek. Egyedül a helytelenítő tekintet közös bennük.
Veréb már csak azért is leveti magát az egyetlen üresen
maradt helyre egy vénasszony mellé, és az ölébe húzza Botit. A fiú súlya a
földön tartja, megnyugtatja; mélyen beinhalálja a közös tusfürdőjük illatát,
amiről mindig is úgy gondolta, Botihoz jobban illik. Tetszik neki, hogy Boti
olyan fesztelenül ücsörög az ölében, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga, amitől a mellettük ülő öreg feje egyre jobban vörösödik.
– Verbes Koppány – néz ki egy telt, feltornyozott hajú nővér
a rendelő ajtaján. Boti rögtön felpattan, hogy engedje Verebet is felkelni, de
mielőtt az eltűnhetne a fehér ajtó mögött, még utoljára elkapja Veréb
csuklóját.
– Bármit is mondanak, te az én csődöröm vagy – suttogja a
másiknak.
– Csak a tiéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése