Akik a jövőt írják: 2. rész

 Annak ellenére, hogy egy kristálygömb két átellenes oldalán ültek, az egész helyzet meglepően normális volt.

Dorka sokkal rosszabbra számított a szóbeszédek alapján: bő leplekbe burkolózó sarlatánra, befőttesüvegnyi lencsék mögé rejtett, sejtelmes pillantással és az ujjai között tekergő, alig észrevehető zsinórokkal, amikkel egy alkalmas pillanatban táncra bírhatja az asztalt. A kristálygömb domború felülete által fejjel lefelé elé rajzolt kép viszont egy hétköznapi fiút mutatott: farmer, póló, közvetlen mosoly. A gyűrűsujján egyszerű, ezüst gyűrű hirdette, hogy foglalt a szíve. Egyedül a világosszőke, majdnem tejfehér haj tűnt színpadiasnak, de a rövidujjú póló alól előbukkanó pihék hasonló színe meggyőzte róla Dorkát, hogy az sem festett.

Bámészkodás közben a fiú nevén gondolkodott. A sarlatán már az érkezésekor bemutatkozott, Dorka mégis képtelen volt megjegyezni, mit is mondott. Olyan hangzása volt, mint valami félresikerült tüsszentésnek, pedig nem tűnt külföldinek.

Miközben azon törte a fejét, vajon mennyire lenne kínos megkérni a fiút, hogy mutatkozzon be ismét – hogyan írjon leleplező cikket róla, ha azt sem tudja, kicsoda? –, újra alaposan végigmérte, mintha azt remélné, a szája szegletében rejlő mosolyból, a szeme csillogásából vagy épp idegesen babráló ujjaiból kiolvashatja az elfelejtett nevet.

– Nos… – kezdett volna bele, de a torokköszörülését kihasználva a fiú már a szavába is vágott.

– Esetleg hozhatok valamit?

– Egy pohár víz jól esne – nézett fel Dorka a gömbről, közvetlen a fiú szemébe. Az ficeregni kezdett ültében, amit a széke öreg nyikorgása még nyilvánvalóbbá tett.

– Szóda vagy csapvíz?

– Jó lesz a csapvíz.

A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, és fürge léptekkel távozott. Az idegessége felért egy beismerő vallomással az újságíró szemében. Hiszen csak annak van oka idegeskedni, aki titkol valamit. Dorkának pedig jó érzéke volt a titkok előásásához.

Körbenézett a szobában, de a ház sem bizonyult beszédesebbnek a fiú külsejénél. A friss meszeléstől fehéren ragyogó parasztház előtt Dorka többször is elhajtott, mire kiszúrta a szemét a jóslási lehetőséget kínáló bronztábla, amit már félig bekebelezett a kerítést sűrűn borító borostyán. Mégis meglepte, hogy a ház belseje ugyanazt sugározta, amit kívülről is: mintha a fiú a nagyanyjával lakott volna együtt, aki ragaszkodott a szúette, faragott szekrénysorhoz, a megkopott színű rongyszőnyegekhez, a minden szabad vízszintes felületet beborító csipkéhez. De bármennyire is keresgélt, Dorka mégsem látta semmi jelét annak, hogy bárki más is élt volna itt a sarlatánon kívül. A rend olyan szintet öltött, hogy elfedett mindent, nem hagyott helyet személyes holmiknak vagy fényképeknek, amikből az újságíró bármilyen használható következtetést levonhatott volna vendéglátójáról. A levegőben öblítő és frissen mosott ruhák tiszta illata érződött, amitől akaratlanul is ellazult, és kezdte otthonosan érezni magát.

Bár az első benyomás bizakodásra adott okot – semmi félhomály, füstölőszag vagy gyanús varázstárgy, ami azt kiáltotta volna az arcába: átverés –, nem az a fajta volt, aki ennyiben hagyja a dolgot anélkül, hogy mindennek a legapróbb részletekig a végére járna.

Ráadásul ott szemezett vele az asztal közepére állított kristálygömb, holott egy látónak nem volt szüksége semmilyen segédeszközre.

Legalábbis egy valódinak látónak nem.

A fiú visszatért, letette Dorka elé a poharat, majd a szék kelletlen nyöszörgése ellenére újra letelepedett korábbi helyére. Dorkát, akit alaposan leizzasztott az ide vezető út az öreg csotrogányban, felfrissítette a hűvös víz, de nem élvezhette sokáig, mert a fiú elszánta magát, hogy a lényegre térjen.

– Nyugodtan vegye elő a jegyzetfüzetét! Még egy újságírónak is nehéz lehet minden részletet fejben tartania – mosolygott a jós előzékenyen. Dorka kis híján megfulladt a következő kortytól, amitől a fiú eleresztett egy könnyed nevetést. Olyan fajtát, amitől Dorkába mart az alsóbbrendűség érzete. Mintha egy ostoba kis csitri lenne, és nem kétszer olyan idős, mint ez a sarlatán. Kihúzta magát ültében, és összekulcsolta az asztalra támasztott kezeit.

– Ezt is a gömbből olvasta ki? – szűkült össze a szeme, mint mindig, mikor valami nem az elképzelései szerint alakult. Persze, a nyílt kérdések, amiket most, hogy lelepleződött, nyugodtan a fiúnak szegezhetett, bizonyos szempontból kényelmesebbek voltak, Dorkában mégis feltámadt a gyanú, hogy így nagyobb eséllyel vezetik az orránál fogva.

Bár a lépéselőnyét elvesztette, még mindig maradt egy fegyvere. A rutin. Ilyenje biztos nem volt ennek a kis vakarcsnak.

– Inkább onnan, hogy nagy rajongója vagyok – hajolt le a fiú, és az asztal lába alól kihalászott egy újságot, amivel addig a billegést egyensúlyozta ki. Dorka nehezen tudta elhinni, hogy egy rajongó tényleg így bánna a lapjával, de figyelme máris a Délmadár előtte heverő, meggyűrődött példányára irányult. – Az inkognitó megőrzésében nem sokat segít, hogy minden cikke mellett ott virít az arcképe, Révész Dorottya – jegyezte meg a fiú vidáman.

Dorka arcát elöntötte a dühös pír. A lába viszketett a mehetnéktől…

Az ég szerelmére, épp azért lett tényfeltáró újságíró, hogy az ilyen arrogáns kis szélhámosokat helyre – leginkább börtönbe – tegye! Arra viszont még nem jött rá, a vele szemben ülő fiú hogy is csinálta pontosan az átveréseit. Nem volt annyira rossz a híre, ráadásul Dorka szíve mélyén ott dolgozott a pozitív első benyomás is, mégis bűzlött az egész. Biztosan csaló. Csak a hogyanra kell rájönnie. A kíváncsiság szinte fájdalmasan rágta belülről, megakadályozta abban, hogy felkeljen, és faképnél hagyja az állítólagos jövendőmondót.

– Akkor tudja, miről írok.

A fiú félrebillentette a fejét, pislogás nélkül próbálta kiszuggerálni belőle, hogy Dorka kérdésnek vagy kijelentésnek szánta a megszólalását.

A szeme szinte ragyogott, zöld tűzben égett, mint a tavasz első lángja, ami rügyeket fakaszt a fákra, és előcsalogatja a földből a hóvirágot. De Dorka most először észrevett valami mást is. Egy hamis csillanást, egy titkot. Talán csak a megérzése volt… És mégsem, mert a fiú rögtön félrekapta a tekintetét.

Igaza volt! A sarlatán tényleg rejtegetett valamit, és idegességében már az előtt fecsegni kezdett, hogy Dorka egyáltalán végiggondolhatta volna, milyen módszerrel bírja beszédre.

– Természetesen. Nagyra tartom a munkásságát. Már több mint tíz éve, hogy a mágusok leleplezték magukat a világ előtt, de az emberek nagy részének még mindig fogalma sincs a valódi mágia mibenlétéről. Rengeteg az átverés. A csalók lebuktatása igazán… nemes cél – hadarta a fiú zavarában. Halvány bőrén a legkisebb pír is azonnal szembetűnő volt. Ideges ujjai egyre vadabb ritmust kopogtak az asztallapra, míg hirtelen szorosan össze nem zárta őket, de így sem volt képes sokáig nyugalmat erőltetni magára.

Felállt, kikapta a kristálygömböt az állványból, majd megpörgette a mutatóujja hegyén, mint egy labdát. Dorkát nem nyűgözte le a mutatvány. Az immár üres asztallapra könyökölt, és várta a folytatást, csakhogy az nem szavakban érkezett, hanem a felé dobott gömb formájában. Szerencsére jók voltak a reflexei, különben a kellék már ezer szilánkként hevert volna a földön.

– Tudja, a természetgyógyászos cikk volt a kedvencem. Az állítólagos formáló, aki kézrátétellel meggyógyít minden betegséget – hintázott a fiú a lábán az asztal túloldalán. Dorka gyanakodva figyelte, míg a gömbből érkező fény magához nem bilincselte a tekintetét. Először apró volt, akár egy izzó, de egyre nőtt, végül egy alak bontakozott ki belőle. Egy harmincas nő arca, amit nagyon is jól ismert. Nem az a kép volt, amit a cikkhez mellékelt, hanem egy frissebb. A csaló lényegesen rosszabbul festett rajta, mintha éveket öregedett volna, és mi tagdás, a rabegyenruha sem javított az összhatáson.

– De szerettem a „pusztítót” is, aki megszabadít minden problémától. – Újabb arc a gömbben, ezúttal egy borostás, ötvenes férfié. – Vagy a „teremtőt”, aki elkészíti álmai ékszerét.

Az arcok a fiú kommentárjai nélkül is tovább pörögtek, majd amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen fel is szívódtak, míg a gömbben újra csak a valóság fordított képe tükröződött. Ahogy már nem volt mit nézni, Dorka a napfény elé emelte a kelléket, hogy megkeresse benne az apró projektort. Biztos volt benne, hogy ott kell lennie valahol, akkor is, ha elsőre úgy tűnt, a gömb tiszta, tömör üveg.

Hiszen egy látó nem lehet képes ilyesmire!

Egy csaló meg főleg nem.

– A baj inkább az, hogy amit nem tud, arról nem tud cikket írni sem. És mint egyszerű embernek, természetesen magának is csak halvány elképzelése van a valódi mágiáról.

Dorka leplezetlen gyűlölettel nézett fel. Annál, mikor ostobának nézték, csak azt utálta jobban, ha ezt olyasmivel indokolták, amiről nem tehetett. „Hogy is érthetnéd, nem tudsz egy férfi fejével gondolkodni.” „Hagyd már szegényt, hiszen még picik a gyerekei. Bár te ezt úgyse értheted.” És most ráadásul ez.

Hirtelen nem jutott eszébe jobb visszavágás, mint hogy véletlenül hagyta kigurulni az ujjai közül a gömböt.

A fiú meglepetten összerezzent, és elkerekedett szemmel nézett a szőnyeget beborító szilánkokra. Dorka különös elégtételt érzett a jós döbbenete láttán. Hiszen ezt is illett volna előre tudnia, nem?

Aztán már inkább a szilánkok felé fordította a figyelmét, és a cipőjével óvatosan turkált közöttük, hogy megkeresse az elektromos kütyüt, amivel a képeket kivetítették. A földön viszont nem talált mást, csak üveget.

– Nem könnyíti meg, hogy segíteni akarjak magának – sóhajtott a fiú, és kisétált, hogy aztán egy partvissal és egy lapáttal térjen vissza. – Tudja, ajándék volt az egyik ügyfelemtől. Elégedett ügyfelemtől – hangsúlyozta, nyilván már csak az ő bosszantása végett is. – Ő viccesnek találta.

Dorka gondolatai viszont még az ajándék életútja előtt leragadtak.

– Mégis, miben tudna segíteni nekem? – vonta össze az újságíró a szemöldökét. Fel sem állt a székről, figyelte, ahogy a fiú körbesepregeti őt. Nem akadályozta, de nem is segítette a takarításban. Legalább kivételesen valami hasznos munkát is végez a kis sarlatán…

– Megadhatom azt a nézőpontot, amitől igazán teljesek lesznek a cikkei – torpantak meg a fiú mozdulatai. Dorkára nézett. – Azt hiszem, értem a módszerét. Tudja, hogy a mágiának ára van, és hogy nem fizetjük meg akármiért ezt az árat. Senki sem kockáztatná a látók betegségét, hogy vadidegeneknek, néhány forintért jósoljon. Nem veszítené el önmagát, hogy akárkit meggyógyítson.

Dorka aprót biccentett, a folytatást várta. Mi tagadás, a fiú csodálata simogatta az önérzetét, már majdnem annyira, hogy elnézze neki a korábbi pimaszságait. De vajon pontosan mennyire jöhetett rá?

– Vannak emberek, akik hajlandóak mesélni a valódi mágiáról – ismerte el óvatosan.

– Csakhogy téved – intett felé a jós a partvis nyelével. Hirtelen eltűnt róla az a bosszantó arrogancia, a helyét átvette az óvatosság, és talán valami mélyebb… Félelem. Jól leplezte, de Dorka egész életében emberekkel dolgozott, pontosan tudta, mit jelent a lehalkított hang, a meg-megremegő ujjak. – Mert az alanyai sem árulnak el magának mindent.

– És ezt most higgyem el? – kuncogott fel sötéten a nő. – Mágusok tucatjai nyilatkoztak nekem, de nyilván mind hazudtak, mert egy vidéki bugris mást mond, mint ők?

A jós kibámult az ablakon, miközben a gyűrűsujján levő karikát forgatta. Többször is kinyitotta a száját, mintha keresné a szavakat – mintha még ő maga is megválogatná, mennyit mondhat el –, de végül csak megrázta a fejét, és hátat fordított Dorkának. Kiment egy adag üvegszilánkkal, és sokkal lassabban tért vissza, mint mikor a partvisért indult.

Dorka vett egy mély levegőt, és várakozás közben az előtte heverő Délmadárban a saját cikkéhez lapozott. Az a régi példány volt, amiben a Mágus-sokk rovat először jelent meg. Elmosolyodott a szöveg amatőrsége láttán. Már három éve, mi?

A fiú visszatért, de a küszöbön toporgott, mint aki nem akarja megzavarni a nosztalgiában annak ellenére, hogy ő volt otthon. Dorka jelzésképp becsukta az újságot, mire a fiú közelebb merészkedett, és lassan visszaült a helyére. Az arca komoly kifejezést öltött, ám a szája széle még ilyenkor is felfelé görbült.

– A mágiának mindig ára van – ismerte el a fiú. – Vagyis jó nyomon jár. De csupán a mágusok néhány fajtáját ismeri, nem az összeset.

Szórakozottan lehajolt, és felvett egy ott maradt, nagyobb szilánkot. Megforgatta az újságíró előtt, hogy Dorka lássa, nem több puszta törmeléknél, mégis, ahogy az asztal közepére tette, visszatértek az élénk képek. Ezúttal nem az üveg belsejében, hanem azon keresztül, mint egy lencsén át, a plafonra vetülve.

– Négyféle mágus van, és mindből egy kerül a Tanácsba. – A plafonon az a kép jelent meg, amit annak idején mindenütt sugároztak a tévében. A leleplezés pillanata. Amikor a Mágus Tanács kamerák elé állt, és felfedte a világ előtt a titkukat, a képességeiket és a szándékukat, hogy jobbá tegyék az emberek világát. – Egy teremtő, aki képes a semmiből valamit létrehozni, cserébe viszont kénytelen egy részt feláldozni magából. Egy pusztító, aki a létezőt semmivé porlaszthatja. Cserébe viszont mindent megtud az elpusztított tárgyról vagy személyről. Egy formáló, aki a létezőt átalakítja, cserébe elveszíti önmagát. És egy látó.

– Aki minél többet használja a képességét, annál jobban eluralkodik rajta a látók betegsége. Míg teljesen meg nem vakul.

A jós bólintott. Dorka már jól ismerte ezeket a történeteket.

– Ők mind született mágusok. Viszont nem mindenki rendelkezik születésétől fogva a hatalmával. Vannak az olyanok, mint én, akik úgy kapták a képességüket.

– Hogyan?

– Hogy alkut kötöttek az ördöggel.

Dorka felnevetett. Mekkora badarság! Ezt most el kéne hinnie? Úgy kapkodta a levegőt, hogy még az oldala is belesajdult. A hasára szorította a tenyerét, de ahogy meglátta a fiú felvont szemöldökét, a torkára forrt a jókedve.

– Mi a szabadságunkkal fizetünk a képességeinkért – kezdte a fiú újra a gyűrűjét csavargatni. Dorka nem tudta eldönteni, hogy egy ezüst jegygyűrű, vagy már fehérarany karikagyűrű lehet. – De a született mágusok elítélik a magunkfajtát. Miközben ők kiléptek az árnyékból, és a világ megmentőjeként tetszelegnek, a háttérben keresztes hadjáratot folytatnak ellenünk, hogy még a nyomunkat is kitöröljék a világból. Ezért nem hall rólunk senki.

Dorka arcán egyértelműen tükröződhettek a kételyei a történet igazát illetően, mert a fiú máris elkeseredetten folytatta a meggyőzését.

– Írja meg, és garantálom, hogy visszatér az élet a rovatába, ami együtt haldoklik a nyomtatott sajtóval. Mit garantálom, tudom – vigyorodott el halványan a fiú.

Dorka hátradőlt a székében, és megfontolta az ajánlatot. Egy olyan hír, amit a teljes varázslóvilág elhallgat, és épp csak neki fedik fel? Ez túl szép, hogy igaz legyen. Nem teheti meg, hogy egy álhírrel kockára tesz mindent, a hírnevét, a rovatát, az állását…

A jós pedig valahogy pontosan tudta, hogy mi járhat a fejében, mert kiszámított mozdulattal oldalra billentette a fejét.

– Természetesen nem névtelen forrásként mondanám el mindezt. A születési nevem Katona Ádám, a mágusnevem pedig Kye, és minden egyes szavamért vállalom a teljes felelősséget.

Szerzői hablaty:

A múltkori kis betekintést adó prológus után meghoztam az első igazi fejezetet!

Érdekesség, hogy ennél a regénynél adtam a fejezeteknek saját címet is, de úgy döntöttem, hogy ezek itt, a bejegyzésben nem fognak szerepelni, mert vagy 1) marha hosszú lenne a bejegyzés címe vagy 2) teljesen követhetetlen lenne, ha nem írnám ki a történet és a fejezet címét is. Így annál maradtam, hogy a bejegyzések címében csak a számozás fog szerepelni, ha pedig valakit érdekelnek a fejezetcímek és aszerinti felbontás is, az majd a történet Adatlapján tudja megnézegetni ezeket, mert oda a tartalomjegyzéket eszerint szeretném feltölteni.

De ha úgy érzitek, van ennél jobb megoldás is, ne tartsátok magatokban :)

Köszönöm, hogy itt vagytok, és elolvastátok a fejezetet! Találkozunk hamarosan ugyanitt :)