Akik a jövőt írják: 3. rész

 Kye tudta, hogy a teljes felelősségről szóló, utolsó mondata hazugság.

Az újságíró tekintetében folyamatosan ott csillogó kétely ellenére tényleg ismerte a jövőt. Nem úgy jelent meg előtte, mint egy mozivásznon pergő film, annál jóval bonyolultabb volt a szerkezete. Döntések és véletlenek által meghatározott, egymást átfedő képekként játszódtak le előtte a lehetőségek, hol egyik, hol másik került előtérbe attól függően, az adott pillanatban éppen melyik volt az események legvalószínűbb alakulása. De annak ellenére, hogy nem volt minden kőbe vésve, azért akadtak csomópontok. Olyan események, amiknek szabályszerűen meg kellett történnie.

Ilyen volt például az ő hat napon belül bekövetkező halála.

A meggyilkolásához vezető utak egyforma borzalmakat hordoztak, mindben életeket fog tönkretenni, vagy egyenesen elvenni, hiába tett esküt az anyja sírjánál, hogy soha többé nem árt senkinek.

Nem sok választási lehetősége volt, és egyik sem tűnt jobbnak a másiknál.

Vagy csendben marad, és őt is végleg elhallgattatják, mint ahogy ki tudja, hány társával tették meg máris, és hánnyal fogják még megtenni, miután ő már nem lesz.

Vagy felemeli a hangját, és így megmentheti azokat a mágusokat, akik nem a képességükkel születtek. Akiket a testvéreinek tekintett, akár ismerte őket, akár nem.

De mintha a sors szomjazná az ártatlan életeket, valakinek akkor is meg kellett fizetnie a választása árát. Az előtte ülő nőnek például.

Felnézett rá, de szerencsére elkerülte az újságíró pillantását, aki máris a táskájában kotorászott a jegyzettömbje után. Kleopátra fazonúra nyírt, már kissé lenőtt tincsei az arcába hulltak, eltakarták kíváncsi, barna szemét, megcirógatták kerekded orcáját. Kye sosem jeleskedett abban, hogy megbecsülje mások korát, a nő ráncokat kisimító, kevéske túlsúlya pedig még jobban összezavarta. Abban szinte biztos volt, hogy nem töltötte be a negyvenet, de hogy harminc és negyven közt hol járhatott, megtippelni sem tudta volna.

Szinte pontosan úgy festett, mint az újságban szereplő fényképén, a fiút mégis egyre görcsösebben szorongatta a kétely. A nő profizmust sugárzó cikkei alapján egyáltalán nem erre számított, nem egy ennyire rugalmatlan és gyáva alakra. Azt hitte, Révész Dorottya megtiszteltetésnek fogja venni a lehetőséget, és örömmel ugrik bele a megjelenő cikk jelentette kalandba, mit sem törődve a kockázatokkal. Ehelyett úgy festett, minden lehetőséget próbál megtalálni, miért ne higgyen neki, és ne közölje le a történetét.

De akkor olvasószemüveg került a pisze orra, a füzet kinyílt az első üres oldalon, az asztal közepére helyezett diktafonon felvillant a felvételt jelző vörös lámpa. Kye pedig tisztában volt vele, hogy ez az egy lehetősége van meggyőzni őt.

Nagyot nyelt, hogy eltüntesse a torkából a gombócot, és csavart még egyet a gyűrűjén.

Tame is biztosan meg fogja érteni, miért kellett ezt tennie. Legalábbis miután megtudja… Ha itt végez, muszáj lesz bevallania neki. Nem húzhatja ennél tovább a találkozást, elvesztegetve azt a kevéske megmaradt idejét.

És az előtte álló két vallomásból még mindig a Dorkának való gyónása tűnt a könnyebb feladatnak.

– Már a leleplezés előtt alkut kötött ezzel a bizonyos ördöggel? – próbálta az újságíró kérdésekkel segíteni, hol is kezdhetné a történetét. A hangja nyugodt és fegyelmezett volt, de Kye kihallotta belőle az elemi kíváncsiságot.

– Nem, az utána történt.

– Vagyis emberként élte meg a leleplezést. Milyen hatással volt magára?

Tönkretette az életét. De Kye gyanította, hogy a nő ennél bővebb magyarázatra számít, így inkább az elején kezdte.

– A mágusvilág tizennégy éve, 2007. február 16-án fedte fel magát. A fejembe égett a dátum, mert aznap volt a hatodik születésnapom, és nem kaptam meg a következő Harry Potter könyvet, pedig a fél karom odaadtam volna érte. Rajongtam a varázslatért, a természetfelettiért… Amikor megláttam a híreket, először azt hittem, csak anya rendezte el, hogy láthassak egy kis mágiát. Eszembe sem jutott, hogy a híradás valóságos lehet, még az után sem, hogy anya bevallotta, nem az ő műve. Azt hittem, szórakozik velem, és miután beleélem magam, kinevet. Nem akartam egy életen át hallgatni a cukkolását, hogy hatévesen hittem a mágiában, így hát szkeptikus maradtam.

Az emlék hatására mosoly bontakozott ki az arcán, akár a lassan érő gyümölcs.

Bár az eseményeket olyan részletességgel fel tudta sorolni, hogy az történelmi esszének is elment volna, Kye képi memóriája már nem működött ilyen jól. Apró mozaikdarabkák maradtak csak meg abból, milyen volt az anyja. A mozdulat, amivel szőke tincseit a füle mögé tűrte, és egy kis, gyöngy fülbevaló csillogása. A nevetés, ami ragadós volt, és felcsendült akkor is, ha Kye ostobaságot művelt vagy rossz fát tett a tűzre. Az estimesékre tartotgatott hang, ami mindig megbabonázta. A ruhák téli fagyillata, és az anyja kendőjébe ivódott parfüm aromája, ami miatt Kye magával cipelte a finom selyemsálat éjszaka az ágyába, amikor félt a sötéttől és a mentők szirénázásától.

De az a kevés emléke gyorsan kiapadt, és csak a kíváncsian méregető szempár, a kerekded arc maradt az asztal túloldalán.

– Másnap az iskolában mindenki erről beszélt, én pedig kezdtem elhinni. És mikor elfogadtam, hogy a mágia valódi, akkor valami… megváltozott bennem. Amíg az ember úgy nő fel, hogy bizonyos dolgok lehetetlenek, addig nem próbálkozik olyannal, amiről előre tudja, képtelenség. Belőlem is jó időben kiirtották a késztetést, hogy háztetőkről ugráljak le abban a hiszemben, hogy tudok repülni. De akkor hirtelen karnyújtásnyira került a varázslat, és én újra felfedeztem a világot. Olyasmikkel kísérleteztem, amik miatt korábban kinevettek volna: hogy tárgyakat mozgassak az akaratommal vagy állatokkal beszéljek. És valahogy így történt, hogy 17-én felfedeztem, bennem is szunnyad… valamennyi mágia.

Kye biztos volt benne, hogy a megtorpanása elárulta a hazugságot, de az igazat képtelen lett volna elmondani. Hogy túl sok mágiával született. Hogy miután előbújt belőle, égetett, és felemésztett körülötte mindent, ő pedig képtelen volt irányítani, nem tehetett ellene semmit…

A démonoknak volt egy szavuk a fajtájára. Ehekyel. A régi nyelven katasztrófát jelentett, és még hangosan kimondani is balszerencsét hozott.

Egyre sebesebben forgatta a gyűrűt, míg azt nem vette észre, hogy a keze sikamlóssá válik. Meglepetten nézett le a szivárgó vérre. Úgy elkalandozott, hogy fel sem tűnt neki a fájdalom.

– Tehát egy nappal a leleplezés után fedezte fel a képességét. Pontosan mi is az?

– Én is ezt akartam tudni – vette fel Kye darabosan a mesélés fonalát, és kényszerítette magát, hogy továbbgondolja, mi történt a következő napon. – 18-án alakultak meg a Mágus Nagykövetségek, ahol felmérték a betérők képességeit, beosztották őket a négy kategória egyikébe. Én viszont egyikbe sem illettem bele, ezért hazaküldtek. Akkor azt hittem, hogy itt vége, de aztán, még aznap este…

Csengeni kezdett a füle. A feketeség teret követelt magának a látótere szélén. Az agyát elködösítő fehér zajba sikolyok vegyültek.