Akik a jövőt írják: 1. rész

Egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy érthetetlen módon lelassulnak a léptei Tame szobája előtt. Pontosabban az egykori szobája előtt – és a gondolatmenet ezen pontján Kyét minden alkalommal keserű rosszullét fogta el a férfi hiányától. Lábaira ólmos súly rakódott, látótere szélén hívogatóan nyújtózott az ajtó sötét fája. Tudta, kevésbé fájdalmas, ha mereven maga elé nézve továbbhaladásra kényszeríti tagjait, és addig ismételgeti, hogy semmi sem hiányzik az életéből, amíg legalább egy röpke pillanatig képes hinni is benne.

Csakhogy a feltörő emlékek ma erősebben ostromolták a fiút a szokásosnál. Az elveszett boldogság visszhangja kitartóan suttogott a fülébe, hogy elég volt egy gyenge pillanat, máris a markába simult a kilincs hűvös kallantyúja.

Nagyot nyelt, de a légzés ettől sem vált könnyebbé. A szíve őrült módjára verdesett, pont, mint amikor legutóbb itt toporgott, nyelve hegyén a kitörni készülő vallomás édes-keserű ígéretével. De ahogy kinyílt az ajtó, és Tame ott állt előtte, mégsem jöttek a szavak. Eszébe sem jutott gyáván megfutamodni. Ha már kimondani képtelen volt, nem maradt más választása, mint tettekkel megmutatni, ami a szívében kavargott.

Előrehajolt. Az apró mozdulat mindent elsöprő érzéseket kavart fel: száj a szájon, édes, forró boldogság, ami lepkékké áll össze a gyomrában, és megrogyasztja a térdét.

És rögtön utána zuhanás a fagyos csalódásba. Tame elkerekedő, rémült tekintete, szóra nyíló sápadt ajka. Végül mégis szó nélkül köddé vált, ahogyan csak egy démon tud felszívódni az éjszaka legsötétebb órájában.

A szobája pedig azóta is ugyanolyan fájdalmasan üres volt, mintha az eltelt év egyetlen pillanatba sűrűsödött volna össze. Kye egyszerűen nem engedhette, hogy még több idő pörögjön ki az ujjai közül, még több év teljen el úgy, hogy nem is jelentett semmit.

Valamin változtatnia kell, mert ebbe így bele fog pusztulni. Nagy levegőt vett, és lassan átlépte a küszöböt. Újból elöntötte a melegség, mintha az őt körülvevő négy fal egy pillanatra pótolhatná a démon meleg ölelését, a fülébe suttogott, kedves szavait, a jelenléte állandó ragyogását. Kye az ágyhoz lépdelt, út közben lesimogatott egy pókhálót az alacsony csillárról és néhány porcicát a komódról, majd leereszkedett a takaróra, végleg kitörölve belőle a Tame utolsó nyomaiként ott maradt gyűrődéseket.

Nem igazán nevezte volna szabálynak, inkább a józanész megnyilvánulásának, hogy sosem nézett bele a saját jövőjébe. Úgysem változtathat rajta, akkor meg miért eméssze magát feleslegesen? De ahogy a magány lassan teljesen bekebelezte a józan esze utolsó morzsáit is, egyre biztosabb volt benne, hogy tudnia kell, az egyedüllét csak átmeneti vendég az életében, vagy tartós együttélésre készüljön vele?

Lehunyta a szemét, és a szoba poros levegőjében csapdába esett, boldog emlékekből erőt merítve maga elé suttogta a kívánságát.

– Mutasd meg nekem a jövőmet!

Szerzői hablaty:

Sziasztok!

Mint láthattátok, az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogot. Egy kicsit kiveszett belőlem a lendület. És mivel senkinek a fejéhez nem tarthatok fegyvert, hogy írjon visszajelzést, ezért magamba nézve próbáltam újra motivációt találni ahhoz, hogy visszatérjek, és úgy gondolom, egy kis újítás segítene visszahozni a lelkesedésem. Ezért úgy döntöttem, egy másik történettel folytatnánk a blog életét (bár még mindig reménykedem, hogy a Füstfelleg feltöltését is befejezem egyszer). És meglátjuk, mi lesz belőle.

Úgyhogy remélem, sok szeretettel fogadjátok a Jövőírók prológusát, és ez a kis ízelítő meghozza a kedveteket a történet folytatásához is.

Amúgy jellemzően rövid fejezetek várhatók, pörgős a sztori, kalandos, romantikus, és itt kivételesen visszafogtam magam, szóval semmi korhatárostól nem kell tartani (mármint nyilvánvalóan azt leszámítva, hogy tőlem megszokott módon itt is meleg románc várható).

Szóval remélem, jól telik a nyaratok, és hamarosan újra találkozunk itt!