Dorka megérezte a közelgő bajt, akár a vihart. A katasztrófáknak is megvolt a maga villámja és dörgése, ami jelezte a közeledtüket, még ha Dorka nem is tudta pontosan megmondani, melyik érzékére hatottak ezek. Libabőr lepte el tőle a karját.
Megszólította a fiút, de az nem reagált. Lassan, óvatosan
közelebb csúsztatta hozzá a kezét, hogy egy érintéssel magához térítse. Mielőtt
elérhette volna, megfagyott a levegő.
A fiú gyűrűt babráló ujja olyan hirtelen torpant meg, mintha
elvágták volna a mozdulatot, és abban a pillanatban a valóság megremegett
körülötte. Ahogyan a hőségben délibábot vet a forró beton, úgy sejlettek át
valami más körvonalai a vadul fodrozódó levegőn. Maga a sötétség leselkedett
rájuk a hullámzáson túlról, ami mindig ott bujkált az árnyékos sarkokban, a
rémálmokban és a valóság vékony szövetén túl, de az ember ösztönösen elkapja
róla a tekintetét, mert könnyebb a tudatlanságot választani.
Pedig az az üres sötétség mindig a közelben ólálkodott, és éhezett
a létező dolgokra.
A lények ott is voltak, és nem is. Testük sötét, hullámzó füstfoltokból
állt, állatias, négy lábon járó formát öltöttek, és ahogy megszilárdultak,
éhes, zöld szemek villantak fel a pofájukon. A ragadozók tekintete olyan
színben égett, mint a tavasz első lángja.
Dorka a hegyes fogak nélkül is felismerte a veszélyt. A
szíve vadul meglódult, de a gondolatai különös módon elcsitultak. A fejében
mintha egy idegen hangján csendültek volna fel azok az utasítások, amikkel
életben maradhatott.
Szüksége volt valamire, amivel megvédheti magát. Úgy
tapogatózott fegyver után, hogy közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét
a bestiáról. Több esze volt annál, hogy pislogjon vagy félrenézzen. Egy
szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy amit lát, az valódi, és nagyon is
képes rá, hogy őt viszont nyomtalanul kitörölje a valóságból.
Felpattant, és a támlájánál fogva megragadta a székét. Fenyegetően
meglendítette, de a lény nem riadt meg, nem hátrált el. Dorkának nem maradt más
választása, elhajította hevenyészett fegyverét, de mielőtt az elérhette volna a
bestiát, elakadt a valóság fodrot vető függönyében, és hatalmas robajjal apró
darabokra tört.
Dorka szíve kihagyott egy ütemet. A legkisebb porcikájáig
beleremegett a gondolatba, hogy talán ő maga szakította át a szörnyektől
elválasztó, vékony fátylat, ezzel aláírva a saját végrendeletét… De akkor a
hullámzás hirtelen elhalt. A függöny újra megszilárdult, és elrejtette előle a
semmiben rejlő, éhes bestiákat.
És mint egy hosszú sóhaj, megnyikordult a háta mögött egy
öreg szék.
Szerzői hablaty:
Kibírhatatlan már ez a meleg, pedig az időjósok szerint még mindig csak félidőnél tartunk, hurrá...
De hogy valami jó hírt is mondjak (legalábbis nekem az): elkezdtem írni a Sins harmadik részét! Vagyis már pár hete elkezdtem, de gyakorlatilag 1-2 fejezet után teljesen elakadtam vele. Most rájöttem, miért nem voltam képes azonosulni a főszereplőmmel, felturbóztam a drágát egy kicsit, és szerintem most egy nagyon izgalmas történet elé nézünk :)
Ráadásul anyóssal megegyeztünk, hogy amíg neki is nyári szünet van az oviban, addig heti egyszer elviszi manót, és hagynak nekem egy írós napot. Úgyhogy reménykedem, hogy ez tényleg azt jelenti, hogy tudok majd haladgatni az írásával is.
Egyelőre nincs még a történetnek adatlapja, de a kész fejezetek számát frissítgetem a regények fülön, úgyhogy ha érdekel titeket a haladásom, ott tudjátok csekkolni.
Köszönöm, hogy itt vagytok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése