Akik a jövőt írják: 5. rész

 Kye csak a dobhártyaszaggató zajtól tért magához, és egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Nem mintha a látvány nélkül nem tudta volna kitalálni, mi történhetett. Felismerte az ürességet a mellkasában, ami olyan volt, mint az éhség, csak több és erősebb, ami őt is arra késztette, hogy ereszkedjen négykézlábra és foggal, körömmel, mágiával pusztítson bármit, amit csak elér…

De még magánál volt, és egyetlen intésére a semmi visszatért a helyére, ahol az emberek nem látják és nem érzik, ahol nem árthatott nekik.

– Bocsánat, kissé elkalandoztam – villantott mosolyt a rettegéstől sápadt nőre, mintha az egész semmiség lenne, az ő életében mindennapos eset, amit irányítás alatt tart. Ez közel sem volt igaz, de úgy tűnt, az újságírót megnyugtatta vele. Dorka aprót bólintott, és bár az arcába még nem kezdett el visszaszivárogni a szín, a keze remegése mégis csillapodott a jós szavaitól.

Kye nagy levegőt vett, próbálta kizárni az újságíró félelmét, ami legalább annyira fájt, mint a tudat, hogy újra elvesztette az önuralmát. Hogy elterelje a figyelmét a mardosó bűntudatról, a törött széket fixírozta, és ahogy rájött, hogy Dorkának nincs hová visszaülnie, átengedte neki a saját helyét. Miközben Dorka lerogyott a székre, a mágus megérintette a vállát, leheletfinoman, hogy a nőnek talán fel sem tűnt a pihekönnyű mozdulat, Kye számára viszont elég volt, hogy megbizonyosodjon róla, a nőnek nem esett bántódása.

Kye járkálni kezdett a szobában. Amikor mozgásban volt, könnyebben áradtak a szavak, közben pedig ellenőrizhette, hogy a másik világ egyetlen szilánkja sem maradt a nappalijában, szennyezte be az életét.

Dorka ez alkalommal nem segítette őt kérdésekkel, de még a levegőt is olyan halkan vette, ahogyan csak tudta. Kye nem bánta. Ennek a résznek gyorsan a végére akart érni, hogy aztán újra úgy tegyen, mintha az egész nem az ő múltja lenne, nem vele esett volna meg.

– Még 18-án este kopogtak az ajtónkon. Két férfi és egy nő, és a hangjuk kedvesen szólongatott, mégis felállt a szőr a hátamon, ahogy bebocsájtást kértek. Nem akartam beengedni őket, de úgy is kattant a zár, hogy hozzá sem értem a kulcsokhoz. Anya a konyhában főzött, de az edénycsörgések ellenére is meghallotta az ajtó nyikorgását. Rögtön kirohant az előszobába, és leszidott, mert nem hitte el nekem, hogy nem én engedtem be őket… De még a dühe ellenére is maga mögé rántott, hogy köztem és a betolakodók közt legyen, akik közül a két férfi bejárta a lakást, a nő viszont végig minket figyelt.

Újra magán érezte azt a pillantást, a hideg, fagyos kékség súlyát, ami már sokkal korábban határozott arról, milyen sorsot szán neki.

– A férfiak azt mondták, nincs itt senki más. A nő megkérdezte, ki tudja még. Visszakérdeztünk, hogy mit, mire aprót bólintott. – Kye megtorpant. Dorka az asztalnál ült, és a diktafon ellenére szorgosan jegyzetelt. Úgy tűnt, a történet segít neki elfeledkezni az ürességlényekkel való találkozásáról, ezért kettőzött lelkesedéssel vetette bele magát a jós múltjának feltárásába. Kye is próbált másra gondolni, miközben kimondta az utolsó szavakat. – Aztán a nő annyit mondott, hogy tűnjön balesetnek.

Dorka mozdulatai megtorpantak, és sajnálkozó pillantást vetett rá, mintha előre tudta volna a történet végét. Pillanatnyi némasággal adóztak az elveszett lelkeknek, miután az újságíró feltette a legfontosabb kérdést.

– Tudja, ki volt az?

– Természetesen – biccentett a jós, és az asztalon árválkodó szilánkra mutatott, ami megint életre kelt, ugyanazt a képet vetítve a mennyezetre, a leleplezés pillanatát, bár a korábbinál homályosabban. A részletek, mint a nő szemének kéksége, belevesztek a mennyezet festésének apró egyenetlenségeibe. – Az a nő Tricia Miller volt.

Dorottya nem akart hinni a fülének. Megcsóválta a fejét, és ezt fel sem írta a jegyzetfüzetébe.

– A Tanács pusztítója?

– Volt – javította ki Kye. – Aznap… akik ott voltak, azok mind meghaltak. Aki ma a Tanácsban ül, az egy formáló, aki csak magára öltötte Tricia alakját.

– Ez elég meredek történet – harapott rá Dorottya a ceruzája végén levő radírra, amiből a sok ideges rágcsálás után már alig maradt valamicske. – És gondolom, nincs egy szemernyi bizonyíték sem…

– Nincs bizonyítékom – halkította le Kye a hangját, mégis magán érezte Dorka égető figyelmét. –  Majdnem ugyanaz történt akkor, mint most. A valóság szövete nem csak hullámzott, hanem fel is hasadt. A lények átjöttek, és amihez csak hozzáértek, az semmivé lett. Nem hagytak bizonyítékot, sem tanút, sem mást. Csak halált.

Kye lehunyta a szemét, de ahogy elvágta magától a fényt, újra beleborzongott a sötétség emlékébe, amit ő hívott életre. Inkább az újságíróra irányította a figyelmét, de a kerekded arcon megülő kétkedés sem segített neki abban, hogy megnyugtassa aggodalmasan kalapáló szívét.

– Ezt mégis, hogy írhatnám meg? – ráncolta a nő a homlokát. Kye számított erre a kérdésre, mégis szíven szúrták a nő szavai. Ha Dorka nem hisz neki, ha a cikk nem készül el… Valójában fogalma sem volt, mit tenne akkor. Nem egy egész hete volt még vissza az életéből, nem vesztegethette arra a drága időt, hogy újabb közvetítőt keressen az üzenetének. Ez az egy lehetősége maradt. Meg kellett ragadnia.

– Nincs bizonyítékom, de felkérheti Tricia Millert, hogy bizonyítsa a személyazonosságát. Pusztítson el valamit, aztán mondja el a pontos történetét. Ha ő az, képesnek kell lennie rá. Ha nem…

Dorka kétkedve nézett fel, és gyorsan félrekapta a pillantását. Kye gyomra görcsbe állt az újságíró reakciójától, bárhogy is győzködte a józan esze, hogy az önuralmának elvesztése után nem várhat többet a nőtől. Nem csoda, hogy képtelen ismét a szemébe nézni azok után, hogy egy szörnyeteg arcán látta utoljára az égő, zöld szemeket.

Ha pedig már ennyitől így megrémül, hogyan fogja kezelni mindazt, ami a cikk megjelenése után történni fog?

Kye pedig egy pillanatra elbizonytalanodott, tényleg helyesen cselekszik-e. Talán épp itt lenne az ideje, hogy visszavonulót fújjon, hogy azt hazudja, ez az egész csak egy vicc, egy átverés. Hogy elküldje az újságírót, hogy megvédje…

Csak hogy aztán más haljon meg helyette.

Az anyját már elvesztette, apja sosem volt. Tame-et sikeresen elriasztotta azzal a csókkal. Már csak a testvérei maradtak, akik sosem a szörnyet, hanem az embert látták benne. Segítettek a matek leckéjében, megtanították a mosógép használatára, bevezették a jövőbelátás rejtelmeibe. Képtelen lett volna békében nyugodni azzal a tudattal, hogy ha nem tesz semmit, ezeknek a mágusoknak a száma néhány éven belül megtizedelődik.

Nagyot nyelt, és végre kipréselte magából a szavakat.

– Segít nekem?

Kye előre tudta a választ, mégis megkönnyebbült a beleegyező bólintás láttán.