Akik a jövőt írják: 6. rész

 Egy jó bűvész tudja, hogy a sikerének két kulcsa lehet: a figyelem tompítása és irányítása.

Az első az amatőrök módszere, a füst, a levegőtlen helyiség vagy a félhomály, ami mind azt szolgálja, hogy a palimadár azt se vegye észre, ami az orra előtt van. A profik figyelemelterelését viszont már sokkal nehezebb kiszagolni. Amikor azt mondják, oda nézz!, és közben ügyes ujjak már el is emelték a tárcád.

Emberek millióit kizsebelni ezzel a trükkel, az már valódi mutatvány.

A mágusok pontosan ezt tették velünk tizennégy évvel ezelőtt, és teszik azóta is, minden egyes elmúló nappal. Ide nézz: itt ez a négy mágus, akik erre képesek, és ezt a képességüket mind az emberiség szolgálatába állítják.

Honnan ismerheted fel, ha átvernek? Onnan, hogy valami túl szép, hogy igaz legyen. És te is, miközben hagyod, hogy a csillogó szavak elvarázsoljanak, nem veszed észre, ahogy a hátuk mögötti sötétségbe rejtik véres kezüket.

– Ez eléggé hatásvadász – húzta a száját Kol. Pontosan az ilyenek miatt nem olvasott egyetlen szennylapot sem. Még arra sem lennének jók, hogy a seggét kitörölhesse velük. Hihetetlennek találta, hogy mások egyenesen pénzt adtak érte, hogy ezeket a sületlenségeket olvassák…

Annál nagyobb élvezetet jelentett a lány számára, hogy rátenyerelhetett a törlés gombra, és a betűk, sorok, oldalak szép lassan fogyatkozni kezdtek a monitoron. Azt kapta parancsba, hogy tüntessen el minden lehetséges nyomot, ami arra utalhatott, hogy a firkász valaha is a démoni mágusok történetén dolgozott. És sosem volt még olyan parancs, amit ennyire élvezett volna.

Az újságíró a háta mögött felháborodott dünnyögésbe kezdett, aminek persze semmi értelme nem volt, Kol egyetlen szavát sem értette a száját elfedő ragasztószalagtól.

– Elég lesz már! – morrant fel dühösen. Hasztalan. Sokkal jobban tetszett neki a nő, amíg halálra volt rémülve, és szinte még levegőt venni sem mert, nehogy magára vonja a figyelmét. Bezzeg most, ahogy Kol megfordította a széket, Dorka össze-vissza tekergett, szabadulni próbált a bilincsektől, kiáltani, küzdeni akart.

Kol felállt, de valójában már abban reménykedett, hogy egy fenyegető pillantás nem lesz elég a fogja elcsitítására.

Bingó!

Lustán intett a kezével, a mágia használatától ezüstszínben felizzottak az erek a bőre alatt, ragyogtak, akár a csillagfény a holdtalan éjszakán. Az egyszerű mozdulattól az ágy, amin a gúzsba kötözött firkász feküdt, hirtelen életre kelt. A fa, amit évtizedekkel korábban kivágtak és megfaragtak, először csak finoman remegni, majd egyre gyorsabban nőni kezdett. Gyökeret, hajtásokat eresztett, a friss ágakon gyorsított felvételben pattogtak ki a levelek és rózsaszín virágok.

Mind egy irányba tartott, Dorka felé, mintha ő lett volna a napfény és a tápláló föld egyben, minden, amire a fának szüksége lehet. Ágak, gyökerek fonódtak köré, majd tovább híztak, míg némelyik olyan vaskos nem lett, mint a törzse, hogy Dorka már akkor sem látott reményt a szabadulásra, ha történetesen épp láncfűrészt rejteget a háta mögött, és akkor hirtelen…

Az ágy megállt.

Kol elégedetten vigyorgott. Végre csend volt, egy pisszenés, egy mozdulat sem zavarta meg a nyugalmát.

Viszont úgy döntött, épp itt az ideje felhagyni a játszadozással. Néhány kattintással törölt a nő számítógépéről mindent, amit arról a napról talált: a cikk vázlatát, jegyzeteket, hangfelvételt. Az asztalon egy füzet is pihent, a grafitot elmaszatolta a sietős macskakaparás. Hosszú percekig nézte, de mindösszesen három betű beazonosítására volt képes, K-Y-E.

Az egyik kezével felemelte a füzetet, a másik tenyerén apró lángot csiholt. Bár megfogadta, hogy nem játszadozik tovább, képtelen volt megállni. A hatalma még új volt, ott zsongott a vérében, mint ezer és ezer buborék a pezsgőspohárban, türelmetlenül törve a felszín felé.

Az újságíró meglepetten felnyögött az ágyon. Kol sejtette az okát: ahogy eleinte tesztelte a képességeit, őt is megdöbbentette, micsoda hatalom pottyant az ölébe. Dorka nyilván ahhoz volt szokva, hogy valaki csak formál vagy lát, teremt vagy pusztít, de nem mindent egyszerre. Korlátolt a gondolkodása, akár a született mágusok képességei.

De aztán Kol szeme megakadt azon a három betűn, amit sikerült megfejtenie a füzetben, és a lelkesedés forróságát felülírta a haragé.

– Mi az? Meglepődtél? Pedig már találkoztál az egyik testvérkémmel.

Az utolsó szót olyan méla undorral ejtette ki, mintha megkeseredett volna a szájában. A fejében egyenesen Kye hangján csendült fel, vidáman és őszintén, amitől végigborzongott a testén a hányinger. Testvér, mintha legalábbis ő is valamiféle szörnyszülött lenne…

Kol ujjai ökölbe szorultak, amitől a jobb kezében semmivé foszlott a füzet, a balból pedig szétcsaptak a lángok. Döbbenten kikerekedett a szeme, ahogy a tűz önálló életre kelt, és belekapott a függönybe, a padlóba, a bútorokba. A ragasztószalag alól a félelem elnyomott sikolyai szűrődtek ki, ahogy a pusztítás az ágy felé terjedt.

Szabaduljon meg mindentől. Értelmezhette úgy, hogy a cikk maradványai még mindig ott voltak a nő fejében, potenciális veszélyt jelentve.

Kol a vergődő újságíróhoz lépett, és a rohamosan terjedő hőség ellenére lehajolt, hogy a hangja megemelése nélkül túlharsoghassa a tűz ropogását.

– Aki kíváncsi, az hamar megöregszik. Kíváncsi voltál erre az új mágiára? Megmutatom testközelből, milyen. Aki hamar megöregszik, az úgyis hamar meghalna. Így legalább gyors halálod lesz – ígérte. A firkász megremegett, majd fennakadt a szeme, a teste elernyedt.

Elájult.

Kol elégedetlenül ciccegett. Az utasításait értelmezhette volna úgy is, hogy szabaduljon meg mindentől és mindenkitől. A parancsa viszont egyértelmű volt ebben a tekintetben is.

Tüntess el minden lehetséges nyomot, semmisíts meg mindent, ami arra utalhat, hogy a firkász valaha is ezen a sztorin dolgozott! De a nőt élve hozd el nekem!