Akik a jövőt írják: 7. rész

Kye farkasszemet nézett a lábtörlőjén heverő újsággal. Első ránézésre semmi különös nem volt a Délmadár legújabb számában: a címlapon most is számára ismeretlen celebek vigyorogtak a kamerába, a rikító betűkkel reklámozott cikkek közül pedig egyik sem utalt Dorka legújabb rovatára. Mégis, képtelen volt megbizonyosodni róla, tényleg szerepelt-e benne a vele készített interjú. Amint a lap felé közelítette a kezét, az ujjai kontrollálatlanul remegni kezdtek, a torkába epe tolult.

Becsapta az ajtót, és a vécé fölé görnyedve öklendezett.

A lelkén száradó újabb halál keserű íze marta a nyelvét, összeszorította a bordáit. De már nem számított, hogy volt-e más választása, hogy jó döntést hozott-e; rálépett egy útra, és viselnie kellett a következményeit. Nem engedhette meg magának, hogy összeroppanjon, mielőtt a végére ért volna.

Kiöblögette a száját, és azzal a gondolattal próbálta megnyugtatni magát, hogy úgysem kell sokáig együtt élnie ezzel a kínzó bűntudattal. Még hangosan is kimondta, hogy valóságosabbnak tűnjön: már nem kell sokáig élnem. Ahogy a szavak megremegtek a torkában, és a vécé szűk falairól visszaverődve visszajutottak a fülébe, máris mérséklődött a remegése.

Sosem hitte volna, hogy megnyugtathat bárkit is, ha azt mondják neki, húszévesen meg fog halni, ő mégis csak egy gyötrelmesen magányos élet végét látta. Viszont amíg a szíve kitartóan dobogott a mellkasában – még ha minden lüktetésével vissza is számolta a fennmaradó idejét –, addig tehetett valamit. És megígérte, hogy a Dorkával való találkozása után beszélni fog Tame-mel.

A lábai mintha kocsonyából lettek volna, ahogy feltápászkodott, és kibotorkált a konyhába. A ház körülötte pontosan ugyanazt az arcát mutatta, mint máskor: a rojtos szőnyegeket, a hűtő egyhangú berregését, de még az öreg ablaktáblákon beömlő, forró napsugarakat sem hatotta meg a ház tulajának közelgő halála. Talán azért, mert sosem volt igazán az otthona. Egyszerűen nem vette a fáradságot, hogy azzá tegye, és miután Juliska néni rokonai nem ragaszkodtak a bútorzathoz, inkább átvette és tovább használta azokat is.

Juliska néni ugyanabban az évben hunyt el, mint az anyja, csak éppen kevésbé erőszakos módon. Kye képtelen lett volna egy olyan helyen maradni, ahol a padlóba ivódott egy szerette vére, a falak pedig örökké őrzik a sikolyait, de messzire sem akart menni a valódi otthonától. Juliska néni öreg parasztháza kompromisszumos megoldásnak tűnt. Bármikor meglátogathatta innen az egykori családi otthont, hogy lerója a tiszteletét az anyja előtt, mégis élhető maradt, mert az öreglány végelgyengülésben, álmában ment el. Nem áztatta a vére a padlót, és nem őrizték a falak a sikolyait.

Ahogy Kye fellendült a konyhapultra, és a falon kattogó órára függesztette a tekintetét, egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy az ő erőszakos halála után vajon lesz-e bárki is olyan bátor, hogy megvegye a házat, amiben lehetséges, hogy egy szörnyeteg szelleme fog kísérteni.

Inkább megrázta a fejét, és utána már csak a másodpercmutatóra koncentrált. Annyira belefeledkezett a figyelésbe, hogy lemaradt a nap búcsúcsókjáról, nem tűnt fel neki, a sötétség mikor öntötte tele fekete festékkel a házat. Szeme hozzászokott az éjszakához, de ő csak várta tovább a boszorkányok óráját.

Mindig is szeretett volna egy kakukkosórát, ami halk muzsikával jelzi, ha megnyílik az átjáró Éjfélszigetre, de a jóslás nem volt olyan jövedelmező, hogy minden apró álmát beteljesíthesse. Meg amúgy is, mit számított volna? Valószínűleg az utána beköltöző egyből a kukára vetette volna, ami neki egykor a legnagyobb értéke volt.

A célnak a minimalista, százforintos boltban vett óra is megfelelt, ezen is látta, mikor ért az összes mutató a felső állásba. Megforgatta a gyűrűt az ujja körül, majd mielőtt a pillanat elmúlhatott volna, leugrott a konyhapultról.

Csakhogy a konyha hidegburkolója nem várt rá a megszokott helyén. Túlzuhant rajta, a gyomra liftezett a súlytalanságban, majd valami átfordult, és a világok közti űr súlyosan telepedett a mellkasára. Visszafogta a lélegzetét, és erős kartempókkal küzdötte magát a fény felé.

A víz felszínére bukkanva levegőért kapott. Köhögött párat, mire sikerült elfeledtetnie a tüdejével az űrben érzett kínzó légszomjat, amit virágillattól balzsamos, súlyos levegő váltott fel. Sosem értette, hogyan lehetséges ez egyáltalán, mikor Éjfélszigeten soha, egyetlen virágot sem látott, csak fákat, és még azok is fantáziátlanul egyformák voltak: ugyanolyan fűzfák könnycsepp alakú levelekkel. A mágiával megalkotott köztes világ cseppet sem könnyítette meg a tájékozódást.

Kye szilárd talajt keresett a lábával, és bámészkodás közben ledobálta a ruháit. Otthon annyira igyekezett nem gondolkodni, hogy még az is kiment a fejéből, hogy csak természetes formájában léphetett a partra, a világok között ragadó ruhák pedig nyomtalanul elvesztek. Jobb lett volna nélkülük elindulni, de nem húzta fel magát a saját ostobaságán. Közelgő halálának fényében meglepően könnyen elengedett minden apró bosszúságot. Azt is, hogy az egyik megdőlt fát felismerve rájött, a déli parton van, pedig keletre indult.

Ilyen a szerencséje – erre gondolt, miközben kifacsarta a vizet a hajából, és amennyire tudta, lesimogatta a bőréről a maradék nedvességet, majd nem vesztegette tovább az idejét.

Gyaloglás közben Tame magyarázata visszhangzott a fejében, amit még az első körbevezetése során adott elő. Bár a sziget látszólag mindenütt egyforma, mindennek megvolt a maga jól definiált helye rajta, az összes démon és mágus megtalálhatta azt a sarkot, ami számára tökéletes volt.

Ciklusok – így nevezte a démonok életének folyton változó szakaszait, mintha csak holdfázisokról magyarázott volna. Bár bizonyos értelemben a démonok halhatatlanok voltak – avagy természetes módon sosem érte utol őket a vég – mégsem állandók, létezésük során bizonyos fokig emberi viselkedési mintákat követtek újra és újra.

A hedonisták uralták a keletet, akik az egyszerű élvezetek előtt hódoltak felfoghatatlan rajongással, mint a jó ételek vagy a testi gyönyör. A keletiek felszínes mosolyát követte a kiábrándulás és a csömör északon. Kóválygó lelkek töltötték meg az erdőt, akik a túl sok mámorba belefáradva keresték azt az egyet, az igazi boldogságot, ami úgy hitték, teljessé teheti a létezésüket.

És akár az óramutató, továbbmozogtak a szigeten nyugatra azok, akik ezt megtalálták. A szerelmesek. Csakhogy a démonok életével ellentétben a legtöbb dolog korántsem tartott örökké, és a gyászolók, a veszteségtől szenvedők délre költöztek, könnyeikkel öntözve a velük együtt sóhajtozó, szomorú fűzfákat. Majd mikor már belefáradtak az ürességbe, nekiláttak, hogy keleti bajtársaikhoz csatlakozva inkább minden jóba fojtsák az érzékeiket.

Kye a fülére tapasztotta a tenyerét. Épp elég neki a saját szomorúsága, köszöni szépen! Semmi szüksége nem volt arra, hogy még a démonoké is befészkelje magát a szívébe, az öröklét olyan nyomorúságos oldalának képét ültetve a gondolatai közé, ami mellett a saját törékeny életének gondjai semmiségnek tűntek.

Bár mindent megtett, hogy buborékot vonjon maga köré, és ne lássa, ne hallja, ne érezze a bánatot, mégsem volt képes teljesen kivonni magát a valóságból. És ahogy az egyik kornyadozó fejen göndör, vörös fürtöket pillantott meg, hirtelen megtorpant.

– Ells? – óvakodott egy lépéssel közelebb, mintha abban reménykedne, a csökkenő távolsággal majd megváltozik az előtte levő kép. De a földön ülő nő kétségkívül ugyanaz volt. Bár derékig érő, lángvörös tincsei az arcába hulltak, Kye képtelen lett volna összekeverni őt bárki mással, miután a démon számtalan éjszakát töltött Tame-mel tivornyázva, és ezek közül nem is egyen próbált túl közeli viszonyba kerülni vele.

A Tame-ével szomszédos tisztás tulaja, a sziget élvezeteket hajszoló, keleti felén.

Mégis, hogy kerülhetett két fázist átugorva délre?

– Ellyseen mester – próbálkozott újra Kye, bár érezte, hogy a hangja most még gyengébb, mint az első alkalommal. A vele szemben ülő démon mégis meghallotta, és minden jókedv nélkül felnevetett.

– Mégis mivel érdemeltem ki, hogy a teljes nevemen szólíts, Ehekyel? – vágott vissza, és rá emelte könnyáztatta arcát. Kyét mellbe vágta a látvány. Széles mosolyhoz, boldog gödröcskékhez, borvirágos orcához volt szokva, nem egy olyan archoz, amire ránézve még a legkőszívűbb embernek is összeszorul a mellkasa.

Tame képzeletbeli hangja figyelmeztetően morgott a fülébe, hogy kerülje el a délieket, de még ha muszáj is kereszteznie az útjukat, semmiképp ne álljon szóba velük! Ne hallgassa meg a történetüket, mert az ő elméjét is tönkreteszik. Mégsem tűnt helyesnek, hogy hátat fordítson, és úgy tegyen, mintha mit sem látott volna… És mielőtt még felfoghatta volna, a lábai máris közelebb vitték.

– Szabad?

– Csak szolgáld ki magad – intett a nő nagyvonalúan a mellette árválkodó helyre. Kye a puha levélszőnyegre telepedett, a fa törzsének vetette a hátát. – Régen láttalak.

– Az elmúlt… Mennyi is? – tett úgy, mintha komolyan el kellene gondolkodnia az idő múlásán, mintha nem tartott volna számon minden egyes Tame-től távol töltött, egyformán keserű napot. – Az elmúlt évben nem jártam itt. Mi történt, Ells? Soha életemben nem láttam még nálad mértéktelenebb, mohóbb, életvidámabb démont…

– Elég lesz! – hallgattatta el. Máskor az efféle piszkálódáson csak kacagott volna, és kétszeres erővel vág vissza. Kyében egyre fájdalmasabban tudatosult a régi Ells elvesztése. A csendben a gyűrűjét kezdte csavargatni, attól várt enyhülést, megnyugvást, amíg a démon ujjai a kezére nem fonódtak, elvágva a mozdulatot.

– Sajnálom.

– A te szádból csak üres szó, semmi más. Hogy is érthetnéd? – csóválta a fejét Ells.

– Talán megértem, ha elmondod, mi történt – próbálkozott tovább makacsul. A nő remegő ujjai egy pillanatig még szorongatták, majd elernyedtek. Ells engedett a kérésének. Félresöpört néhány levelet, és a sötét földön arany karikák és vörös kövek csillantak meg, több mint egy tucatnyi.

Kye szeme elkerekedett. A fantáziájában élő Tame hangja egyre fenyegetőbben utasította, hogy tűnjön onnan, de ő elhallgattatta. Ha már úgyis meg kell halnia, nem teljesen mindegy, hogy ép elmével vagy az őrület határán teszi?

– Krev meghalt. A született mágusok levadászták. Utána pedig jött Vost és Piff. Felismerték a jelemet, tudták, hogy mit keressenek.

Az arany karikákon ülő vérvörös ékkövek magukhoz bilincselték Kye tekintetét. Ells jele nem illett így, elhagyatottan a mocsokba. Még maga előtt látta, ahogy a finom kis ékszer megcsillan Krev szemöldökében, Vost nyelvében vagy Piff köldökében. És ők még szolidabbnak számítottak, Ells néhány követője versenyt űzött belőle, hogy minél obszcénebb helyen viselje a démonhoz kötő testékszerét.

– Nem tehettem mást… – folytatta Ells, a hangja remegésétől pedig Kye mellkasában is fájdalmasan összeszorult valami. – Visszavettem a jelemet. Mindenkitől. Nem hagyhattam, hogy egyesével levadásszák őket, és az otthonuktól távol, kínok között haljanak meg… Akkor már inkább én magam végeztem velük azzal, hogy elvettem tőlük a mágiát. Megértették. Mosolyogva mentek el. Tudom, hogy helyesen cselekedtem, nélkülük mégis olyan értelmetlenné vált az minden…

Kye érezte, hogy bénító szomorúság fagyasztja meg az izmait. A démon érzései, szavai mintha megmérgezték volna a levegőt körülötte. Újra a látomása lebegett a szeme előtt, amiben a testvérei élettelen testét halmokba hányják a nyílt utcán…

Hiába fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy fel kéne állnia, el kéne mennie, a lába a szívével együtt remegett, és túl gyenge volt, hogy bármit tegyen.

– Kye? – szólította valaki a nevén, de még ahhoz is túl fáradtnak érezte magát, hogy a pillantását felemelje, és kiderítse, ki az. – Az ég szerelmére… – morgott tovább a hang, és a karjára markolva felrángatta a földről. Kye magát is megdöbbentette azzal, hogy képes megállni a lábán, sőt, az idegen vállába kapaszkodva még meg is tudott indulni előre, bár minden lépésére erősen koncentrálnia kellett.

Nem fokozatosan lett könnyebb, hanem egy csapásra. A sírás és keserves sóhajtozás hangjait mintha elvágták volna, helyüket nevetés és másfajta, kéjes sóhajtok vették át. Kye mélyet lélegzett, és már ennyitől elbódította a levegő sűrű, mámoros illata.

– Ne haragudj, hogy gondot okoztam, Norn – kapta vissza a kezét a másik válláról, majd megdörgölte a tenyerét, hogy elűzze az érintés emlékét. A férfiba kapaszkodva jött csak rá, hogy ő maga hűvös izzadtságban úszik, szőrszálai erőszakosan meredeztek a karján és a hátán, mintha így elijeszthették volna tőle a szívébe markoló hideget. Norn ellenben meleg volt, a jelenléte olyan biztonságot árasztott, amilyet Kye utoljára az anyja mellett érzett.

– Ez volt az utolsó alkalom – fintorgott a mágus. Kye tudta, hogy Norn hozzá hasonlóan irtózik a felesleges érintkezésektől, mégis a karjára markolva vezette tovább, mintha nem bízott volna abban, hogy nem fog még egyszer elkódorogni. Kyének pedig esze ágában sem volt még inkább megnehezíteni a dolgát, felvette a másik lépteinek ritmusát.

Norn nem illett keletre, de egyáltalán nem azért, mert az égtáj csupa fiatal és tökéletes külsejű mágusokkal volt tele. A férfi már a harmincas éveiben járt, viszont jól állt neki a kor. Barna fürtjei közé mintha megszilárdult fényt szőtt volna az a néhány ősz szál, a borostája pedig kiemelte, mintsem elfedte volna a jóképűségét.

Inkább az arcán ülő kifejezés miatt rítt ki a többiek közül. Komolysága elütött a könnyed mosolyok és nevetések világától, mégis megvolt benne a maga helye.

– Tudod, épp elég azt a rakás idiótát figyelnem, hogy ne öljék meg magukat, legalább te megtehetnéd, hogy nem okozol még több fejfájást…

– Sajnálom – motyogott újra. Norn volt a józanész a káoszban. Amikor valaki Tame kiválasztottjai közül túlságosan is megkísértette a mértéktelenség határát, akkor Norn lépett közbe, és mentette meg a szerencsétlen bolond életét. Kye korábban sosem szorult rá a segítségére, szerette azt gondolni, hogy azért, mert ő még nem itta el annyi agysejtjét, hogy dadára legyen szüksége. Most mégis megcáfolta önmagát.

– Hol voltál egyáltalán mostanáig? Azt ne mondd, hogy egy éve délen depizel…

– Miért, talán Tame hiányolt? – kérdezte keserűen. Mindegy volt, hányszor kapott nemet válaszul, képtelen volt kiölni magából a reményt, hogy egyszer igen válik belőle. Vagy legalább egy gyenge talán. Bármi, ami nem teljes elutasítás.

Hiszen ha a démon hiányolta volna, bármikor magához tudta volna hívni. Ilyen viszont nemcsak az elmúlt évben nem történt, hanem az alkujuk megkötése óta egyszer sem.

Még Nornnak is feltűnt a hangulatában végbement változás, mert a fejét csóválva a legoptimistább őszinte választ adta, amit a helyzet megengedett.

– Nekem hiányoztál. Te vagy az egyetlen normális ember ezen a rohadt szigeten, úgyhogy ne merészelj még egyszer magamra hagyni!

– Norn, ugye tudod, hogy nem vagyok ember?

– Ha szigorúan nézzük, félig az vagy. És őszintén, most sajnálnálak, ha emberként kéne megbírkóznod ezzel – torpant meg a tisztás szélén. Kye először azt hitte, hogy új, napszítta színt öltött a talaj, mióta nem járt erre. Csak második-harmadik ránézésre esett le neki, hogy amit földnek hitt, az csak a tisztás minden négyzetcentiját borító, egymásba gabalyodva alvó emberek bőre. Rengetegen voltak, nem hitte volna, hogy Tame ennyi mágust vett maga mellé. Végigpásztázta őket, de még azt is esélytelen volt megállapítani, hogy a démon valahol a kupac mélyén fekszik-e.

– Én úgy látom, elég jól kiütötték magukat. Rám itt már nincs szükség – rántotta meg a vállát.

– Rád mindig szükség van, kicsi Kye.

Megdermedt a tarkóját cirógató szavaktól. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, kitől érkeztek. Még ha a hangját nem is ismerte volna fel, vagy a démon névjegyévé vált arrogáns hangvételt, akkor is pontosan tudta volna, ki ő. A gyomra liftezett a közelségétől, a gerincén kellemes borzongás szánkázott végig.

Kye kényszerítette magát, hogy a légszomja ellenére továbbra is normális tempóban vegye a levegőt, hátha azzal őrült módjára kalapáló szívét is elcsitíthatja. Közben pedig elhatározta, hogy nem szentel több figyelmet a démonnak annál, mint amit amúgy is kénytelen.

Így ahelyett, hogy Tame látványát szomjazva hátrafordult volna, inkább oldalra sandított, mire a mellette álló Norn csak megvonta a vállát.

– Bocs, testvér – vigyorgott a mágus tele pofával, megcáfolva a szavait. – De mégiscsak ő a gazdám, és bizonyos szempontból igaza van, szóval…

– Miben is?! – kérte ki magának Kye. Válasz helyett viszont hosszú ujjak fonódtak a torkára, mintha csak azt simogatták volna kiélezett érzékeire, hogy nem kell kiabálnia. Nagyot nyelt, és biztos volt benne, hogy ezt még Tame is érezte. Égni kezdett az arca. Segélykérőn Nornt szuggerálta, a férfi viszont már egy doboz cigarettával szokásos őrhelye felé tartott, kettesben hagyva őket.

Kye lehunyta a szemét, de rossz előérzete ellenére már majdnem nyugodt hangot sikerült előcsalnia magából.

– Most meg fogsz büntetni, amiért egy évre eltűntem?

Mellette nőtt fel, pontosan tudta, hogyan élte meg a férfi a távollétét: magát állítva be áldozatként. Ő tűnt el Kye elől, mégis arra várt, hogy a fiú tegye meg az első lépést, és keresse újra a másik társaságát.

– Ilyen kegyetlennek tartasz? – sóhajtott Tame csalódottan, és a derekát átfogva a vállára támasztotta a fejét. Kye egy szívdobbanásnyi idő alatt meg tudta volna számolni, pontosan hány ponton is ért a hátához a másik mellkasa. Arra jutott, hogy túl sok ahhoz, hogy az önuralma sokáig kitartson.

– Nem úgy értettem – visszakozott, de ezzel sem érte el a démon könyörületét, hogy az elengedje. A szívdobogása már a fejében visszhangzott, és ő hadarni kezdte a szavakat. – Csak azért jöttem, hogy elmondjak valami fontosat, utána folytathatod, akármit is tudsz kezdeni egymagad ezzel a harminc dekoratív nővel…

– Ó, nem, őket neked hívtam ide – csiklandozta közvetlen közelről a fülét a kuncogás.

– De azt hittem, nem büntetsz meg…

– Nem is. Ez jutalom. Gondoltam, emlékeztetlek, miért is jó neked, ha gyakrabban meglátogatsz. – Kye nem merte hangosan is kimondani, hogy egészen más elképzeléseik vannak a jutalmazásról. – De ma igazán nagylelkű vagyok, úgyhogy amint végeztél velük, beszélhetünk arról, amit akartál.

Azzal a tömegbe taszította Kyét.