A hármas a kedvenc számom, úgyhogy talán nem véletlen, hogy ennyire szeretem Verébék történetének harmadik fejezetét :) Érdekes volt elképzelnem a fiúk reakcióját a hírekre, hogy hogyan teszik túl magukat a sokkon, majd egymást támogatva leülnek megbeszélni, hogyan is kezelhetnék a helyzetet. Szerintem ők voltak az első párosom, akik ennyire érettek, és ilyen jól állnak a konfliktus kezeléshez.
De érdekel a ti véleményetek is: szerintetek jó döntést hoztak, és bírni fogják a következményeit?
Egyéb hírek is vannak most: a Maxim kiadó megosztotta a facebook oldalán, hogy a pályázat előszűrésének eredménye egy hónapot csúszik, és áprilisban kerül majd lezárásra. Úgyhogy remélem, jövő hónapban jó hírekkel szolgálhatok majd! :)
Korhatár: -
TW: -
Veréb a kapott szórólapkötegbe kapaszkodva lép ki a rendelőből. Ez az az egyetlen mankója, de még ez is csak addig tart ki, amíg alig egy reszketeg lépésnyire eltávolodik az ajtótól. Mögötte a nővér már a következő nevet harsogja a váróba, így Veréb a falnak veti a hátát, hogy a korábban mellettük ülő öreg néni elférjen mellette. Kicsit tanácstalanul néz körbe, és elcsípi, ahogy Boti aggodalmas pillantást vet felé.
Lesüti a tekintetét, még nem képes szembenézni a fiúval.
Bizonytalan léptekkel botorkál ki a rendelőből a keskeny, szemetes utcába, de
Botit nem ilyen egyszerű lerázni. Végig hallja, ahogy a fiú léptei árnyékként
követik, ki a lengő ajtón át a szabadba, ahol már vihart ígérve süvít a szél.
Amint megérzi arcán a csípős szelet, a zsebében kezd kotorászni,
míg egy meleg kéz reszkető csuklójára nem fonódik.
– Ne aggódj már, megmondtam, hogy mindig a csődöröm leszel –
ráz ki vigyorogva Boti egy szálat a dobozból. Veréb csendben figyeli a fiú
összeszedett mozdulatait, és tudja, hogy csak azért ilyenek, mert a fiú még azt
hiszi, csak meg kel vigasztalnia őt, hogy ettől a betegségtől még nem változik
köztük semmi. Engedelmesen kitárja a száját, ahogy Boti felé közelíti a cigit,
figyeli a fiú macskás öngyújtóján felpislákoló láng hogyan kelti életre a csikket.
– Hiszen kevesebb, mint egy százalék valódi férfi mostanság, tudod...
Veréb elkeseredetten nyeldekli a füstöt, és csak fél tucat
slukk után képes megszólalni, amíg leütögeti a hamut.
– Én vagyok az a kevesebb, mint egy százalék – krákogja
Veréb nem is annyira a füsttől, mint a ténytől, hogy kimondva még valóságosabb
a helyzet. Boti értetlen tekintettel méregeti, de ő csak beleszív még egyszer a
cigibe. Kifújja a füstöt, és szomorú tekintettel követi, ahogy a szürke pamacs
felemelkedik, és beleolvad a vihart ígérő fellegek sötétjébe.
Képtelen másra gondolni, mint hogy a boldogság is olyan
mulandó, mint a füstfelleg. És ő éppen tönkreteszi az övékét.
– Csatlakoznom kell a szaporítási programhoz.
Boti hangtalanul kitárja a száját, és hirtelen egy
árnyalattal sápadtabb lesz. Veréb zsebébe nyúl, és a párja ez alkalommal nem
szól rá, ahogy rágyújt.
Veréb idegességében pillanatok alatt végez a saját
cigijével, csak megszokásból szív és fúj, nem is érzi a torkán lecsurgó füst
ízét. Miután elnyomja a csikket, Botit figyeli. Várja, hogy a fiú mondjon
valamit végre, ha kell, törje össze a szívét, hogy ő ezt így nem képes
folytatni, bármit. A bizonytalanságnál minden jobb lenne. Boti viszont csak
maga elé mered, Verébnek kell kivennie az ujjai közül a csikket, mielőtt a fiú
megégetné magát.
– Ez őrület.
Veréb darabosan bólint. Ezzel nehéz lenne vitatkozni.
Megvárja, hogy Boti annyira összeszedje magát, hogy ő tegye
meg az első lépést a parkoló felé, és mellé szegődik, felvéve a fiú piros
sportcipőjének betonhoz koppanásának lassú ritmusát. Boti olyan elveszettnek
tűnik, mintha az első szélroham elsodorhatná. Veréb a dzsekijét levéve a fiú
hátára teríti, hogy legalább a hidegtől megóvja, ha már többet nem tehet érte,
de a máskor felhőtlen, pimasz mosoly árnyékától csak még jobban összeszorul a
gyomra.
Egész úton azon gondolkodik, mit mondhatna, amitől a fiú
majd jobban érzi magát, de egyetlen épkézláb ötlete sem támad, míg a
klinikapart kusza parkolójában megpillantják a Yaris zöld ülepét.
Általában nem ez a szerepek felosztása köztük, és ahogy
Veréb leveti magát az anyósülésre, elátkozza magát, amiért az együtt töltött
két év alatt még nem leste el Boti trükkjeit a vigasztalásra. Boti bármilyen
helyzetben képes volt optimista lenni, mindig volt egy kedves szava, egy vidám mosolya.
Mellette Veréb megszokta, hogy nincs kilátástalan helyzet, egy hullámvölgy után
csak felfelé vihet az út. Ez viszont olyan sötét szakadék, hogy még Boti is
csak elfehéredett ujjakkal szorongatja a kormánykereket.
Veréb kényszeredetten kinyitja a száját, bár még mindig nem
tudja, mit mondhatna, de Boti megelőzi, és bekapcsolja a rádiót. Veréb inkább
befogja a száját, de addig fixírozza Botit, míg az külön kérés nélkül be nem
köti a biztonsági övét.
Veréb kíváncsian mered ki a szélvédőn, de egyenesen haza
mennek, a legrövidebb úton. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy reggel
ugyanerre jöttek.
Amint Boti leállítja a motort a szürkére meszelt, még
festetlenül parádézó kertvárosi ház előtt a város szélén, Veréb megint beszívja
a levegőt, hogy mondjon valami megnyugtatót, de még a nevét is elfelejti Boti
metsző mosolya láttán.
– Veréb, figyelj! Hagyd ezt abba! Ha továbbra is olyan képet
akarsz vágni, mintha eljött volna a világ vége, akkor csináld egyedül.
Veréb beleborzong a gondolatba, hogy Boti elhagyja, így
inkább megpróbál kínkeserves mosolyt varázsolni az arcára, miközben az ölében
fekvő prospektusokra szamárfület hajtogat. A legfelső borítóján egy férfi
vigyorog ezer karátos jókedvvel, két oldalán egy-egy szuper boldog, a
kisbabáját ölelő nőt szorít magához.
– Sajnálom. – Csak ennyit képes kinyögni, mire Boti
prüszköl, mint egy dühös ló.
– Ne most hülyülj meg, Veréb! Ez genetika. Nem tehetsz róla
– sóhajtja Boti békülékenyen. Veréb mosolya egy fokkal őszintébb lesz.
– Csak ne felejtsd el, hogy én a te csődöröd vagyok – hajol
át a sebváltó felett. – Egyedül a tiéd.
– Az enyém – ismétli el Boti incselkedő hangon, a tenyere
finom meleg Veréb arcán. Az első esőcsepp hangosan pattan az üvegen, Árnyék
pedig türelmetlenül kezd csaholni a kertben, amin egyszerre nevetik el magukat.
Bemennek, a zár helyére kattanásával kizárják a rosszidőt.
– Lezuhanyozok – kiabál be Veréb a cipőjét lerúgva Boti
után, aki már el is tűnik a konyha irányába. Boti helyeslőn hümmög, és egy
felmosóval bukkan fel ismét, hogy eltüntesse a sáros mancsnyomokat. – Utálom az
orvosi rendelőket – nyafog Veréb, ahogy végre megszabadul a prospektuson
vigyorgó pasas látványától. A teljes papírköteget ott hagyja az előszoba ódon
komódján, aztán már vetkőzik is, minden ruhája a szennyeskosárban landol. –
Utána úgy érzem, hogy mindenkitől elkaptam mindent a váróban...
– Nyafi – lép elé Boti, és meghúzza az orrát. – Hogy lehet
egy ilyen drámakirálynő az emberiség utolsó reménye?
– Képzeld el, milyen lesz a következő generáció – ugratja
Veréb, mire Boti a homlokára csap.
– Nem akarok egy ilyen világban megöregedni. Úgyhogy menj,
és szedd össze magad! – löki be Verebet a fürdő ajtaján, akinek nem is kell
több, nekiáll a tus alatt tisztára csutakolni a bőrét.
Mikor Veréb már tiszta ruhákban előbújik, kicsit vörösebb a
bőre a szokásosnál, de ő mégis megkönnyebbültebb. Mezítláb csattog ki a
konyhába, de a küszöbön megtorpan, ahogy észreveszi, hogy Boti a szórólapokat
bújja görnyedt háttal az étkezőasztalnál. Sóhajai ijesztőbbek Verébnek, mint az
ablakokat rázó szélrohamok. Még sosem látta Botit ennyire maga alatt.
– Te elhiszed ezt, Árnyék? – nyög fel Boti, és lefejeli az
asztal kockás, viaszkos vászon terítőjét. – Minden héten legalább egyszer.
Valakivel, akit nem szeretsz. Ráadásul nővel...
Veréb beljebb lép, hogy megérintse Boti fűzfaágként
meghajlott gerincét, lesöpörje a fiú válláról a gondokat, amiket ő hozott az
életébe. Boti viszont felkapja a fejét, ahogy Árnyék vidám vakkantással üdvözli
másik gazdáját, a fiú mosolyával visszahozza a ragyogó napsütést Veréb szívébe.
– Lenne egy javaslatom – harangozza be Veréb, és leveti
magát Boti mellé. Árnyék féltékenyen morran a lábánál, amiért már nem ő van a
fiú figyelmének középpontjában. Boti viszont felemeli kecses mutatóujját, és
mielőtt Veréb belefoghatna, két poharat tesz az asztalra, majd megtölti őket a
hűtőből elővett műanyag üveges borral.
– Hallgatlak – forgatja Boti a száraz fehéret. Veréb
szemében a folyadék színtelen Boti mézszín fürtjeihez képest, keserű a csókjaik
mellett.
– Nem beszélünk erről – söpri le Veréb a szórólapokat,
amiket Árnyék kíváncsian szimatolni kezd. – Úgy teszünk, mintha semmi sem
történt volna. Ez a kötelességem, de ennyi. Csak a tiéd vagyok.
Boti elvigyorodik, és felszedi a lapokat, közben megpaskolja
Árnyék fejét. Majd megissza a bort. Veréb meglepetten pislog, ahogy Boti le se
teszi a poharat, amíg az teljesen ki nem ürül, és utána kiveszi Veréb kővé
dermedt ujjai közül az ő adagját is.
– Nekem is van egy javaslatom – szedi össze Boti a
bátorságát két pohár után, és visszatolja a szórólapokat Veréb elé. –
Elvállalod. Nem heti egyet, hanem kettőt. Azért már annyit fizetnek, mint egy
fél állásért. Akkor valóra válthatjuk mindkettőnk álmát – szorítja meg Boti
Veréb kezét, de nem néz a másik szemébe. – Utállak ilyenre kérni, és mondhatsz
nemet... de annyi pénzből megtarthatjuk nagyi házát. Neked sem kell dolgoznod,
és felvételizhetsz az egyetemre. Tudom, mennyire tovább akartál tanulni...
Veréb remegő kézzel tölti újra a poharakat, ahogy Boti
tekintetét elködösítik a könnyek. Aztán az egyik poharat magához veszi, és
ünnepélyesen a másikhoz koccintja, a csendülésre Árnyék halkan felvonyít.
– Az álmokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése